Az állatkertben

Mese: Az állatkertben

-        Ébresztő Hétalvók! Ki az ágyból Lilla, Hunyó! Nagy napra ébredtünk.

-        Nagy napra? – kérdezte vissza álmosan Hunyó.

-        Miért? Van kis nap is? – mondta még csukott szemmel Lilla.

-        Hát elfelejtettétek? Ma megyünk Papikával az állatkertbe. A nagy napot pedig azért mondtam, mert ez egy várva-várt, különleges nap lesz. Megyünk majd a földalattival, megnézzük az állatokat, elmegyünk az állatsimogatóba és talán etethetjük is őket.

-        És megnézzük a majmokat is? – élénkült fel Lilla.

-        Hát persze. Azt ki nem hagynám. Na, készüljetek! Egy óra múlva indulunk.

A szokástól gyorsabb készülődés után, beszálltunk az autóba, és mentünk egyenesen a földalattiig. Megérkeztünk az állatkert régi, szép bejáratához. A pénztárnál kicsit sorba kellett állni, de ez most senkit sem zavart igazán. Aztán irány az állatok. Az egyik gyermek erre, a másik arra indult volna, nem volt könnyű a tervszerűség tartása, de megoldottuk.

Már kicsit lelassulva, kicsit megfáradva elérkeztük a szamarakhoz. Hunyó egy nagy vattacukorral leül egy közeli padra, Lilla pedig hosszasan nézte a csacsikat.

-        Lilla, Lilla, figyelj már ide rám!

-        Szóltál Nagyi?

-        Nem, a Papikával beszélgetek.

-        Lilla, ide nézz! Ne arra, ide! Itt állok veled szembe.

-        Ki beszél? – szólt elképedve Lilla.

-        Hát ezt nem hiszem el, itt állok veled szembe, és azt kérdezed ki beszél. Hát én, a csacsi. Ha már itt tartunk be is mutatkoznék. Tudom te Lilla vagy, mert hallottam, ahogy a nagyszüleid szólítottak. Én pedig Tihamér vagyok, de szólíts csak egyszerűen Tihinek.

-        A szamarak tudnak beszélni?

-        Persze hogy tudnak. Csak nem érti meg mindenki. Csak a tiszta lelkű, állatokat szerető gyermekek.

-        Köszönöm, kedves tőled, hogy velem szóba állsz. És mondd csak, miért lógatod úgy az orrodat?

-        Hát pont erről akartam veled beszélni. Engem mindig bántanak, kicsúfolnak, azt mondják, hogy ostoba vagyok. Sőt, velem azonosítják a butaságot.

-        Ne szomorkodj! Én tudom, hogy te nagyon okos vagy. Tudsz embernyelven és csacsinyelven beszélni. Ilyet nagyon kevesen tudnak – vigasztalta Tihit Lilla.

-        Ez még semmi! Egyik-másik gyerek ijesztget. Idecsalnak valami eledellel, aztán amikor idejövök örömmel, az mondják, hogy :HU! Utána meg kinevetnek, és az a legszomorúbb, hogy a felnőttek is nevetnek rajta. Na és az eledel? Világosan kiírták, hogy mit lehet, és mit nem lehet adni az állatoknak. Hát azt hiszed betartják?

-        Értelek, de mit tehetnék én? – kérdezte együtt érzően Lilla.

-        Te talán jobban szót értesz az emberekkel és a korodbeliekkel. Mondd meg nekik, hogy nem vagyunk buták, és főleg nem gonoszok. Nem bántjuk az embereket, ők se bántsanak minket, és ne is ijesztgessenek. És azt is mondd el mindenkinek, hogy csupán szeretetből ne aggasszanak ránk mindenféle ruhákat. A múltkor itt sírt nekem egy kutyus, akinek szájkosarat, nyakörvet, mellényt meg még tutyit kellett viselni. Szaladgálás persze nuku! Aztán volt egy nyuszi barátom, aki húsvét után került ide az állatkertbe, úgymond „húsvéti nyuszi” volt, hát ne tud meg, hogy ő miket mesélt. Soroljam?

-        Ne sorold! Én kicsi vagyok, nem tudom megváltoztatni az embereket.

-        Nem is arra gondoltam, csak arra kérlek, gondold végig, amit mondtam. Ne hagyd szó nélkül, ha hasonlókat látsz! És ha hasonlókat látsz, vagy hallasz, kérd a felnőttek segítségét, pl. szólj a szüleidnek vagy óvónénidnek.

-        Nagyi! Kivel beszélget Lilla? – kérdezte a padról feltápászkodva Hunyó.

-        Senkivel. Látod, hogy csak mi vagyunk itt.

-        Pedig én határozottan hallottam.

-        Jaj, drága Hunyókám, tedd a fejedre a sapkádat, ez az erős, déli nap nem tesz jót.

-        Ugye hogy beszéltél valakivel? – fordult Hunyó Lillához.

-        Hát te is hallottad? Az Jó. Akkor már nem vagyok egyedül. Otthon mindent megbeszélünk.

Hazafelé menet az élményekről beszélgettünk. Hogy mit láttunk, hogy kinek mi tetszett a legjobbam, hogy mire kellene több időt szánni, meg hasonlók. Végül megkérdeztem őket:

-        Lerajzoljátok holnap, ami a legjobban tetszett?

-        Talán igen – szólt Lilla – de azt hiszem, most fontosabb feladatunk lesz. Hogy is szokta az ilyesmit Hunyó nevezni? Őőőőőőő …  küldetés. Igen! Nekünk most küldetésünk van!