Mese: Csupaszív
A
nagyapa csengett, és türelmesen várt az ajtó előtt. Anya nyitott ajtót, de a
vendég még be sem lépett, kis unokája már ott is volt és csimpaszkodott fel egy
ölelésre, egy puszira. Kedves, mosolygós arcát hozzádörgölte az öregedő szakálas
archoz és már jött is a szokásos kérdés:
-
Mit hoztál Papika?
-
Várj csak! Türelem! Hadd vetkőzzek
először le!
A
nagypapa komótosan levette és felakasztotta a kabátját, majd hosszú ideig
matatott a kabátja zsebében, míg egy papírzsebkendőbe csomagolt kis valamit elő
nem húzott.
-
Mi az? Mutasd! – türelmetlenkedett
Nórika.
-
Egy ibolya.
-
Egy ibolya? Mit kezdjek én egy ilyen
kis virággal?
-
Ez nem egy közönséges virág. Várj csak!
Ülj ide az ölembe, és én elmesélem, honnan van.
Nagypapa
és unokája kényelmesen elhelyezkedett a nappali legjobb foteljében. Nórika jól
bevackolta magát a puha, meleg ölelésbe, és kíváncsi szemekkel várta az
előadást.
-
Hol volt, hol nem volt, nem is olyan régen – kezdte a mesét a nagypapa – volt
egy kis falu, ahol sok gyermek lakott. Úgy tél vége felé lehetett, amikor
elhatározták, hogy még az utolsó hóból, az idén utoljára, építenek egy szép,
nagy hóembert. Nekiálltak, úgy ahogy kell. Először csináltak egy kis hógolyót,
amit meghempergettek a hóban, aztán gurították, gurították addig, amíg a
rátapadó hótól hatalmassá nem duzzadt. Ezt megcsinálták háromszor. Egymásra
tették úgy, hogy legalul legyen a legnagyabb és legfelül a legkisebb. Nem volt
könnyű, de hát sokan voltak és megoldották.
Tudod
Nórikám a hóemberhez nem elég a hó. Kellenek széndarabkák gombnak, egy jó nagy
sárgarépa orrnak és valami kalapféle. Van, aki rossz kalapot, van, aki lyukas
lábost tesz a hóember fejére. Ezért aztán a gyerekek hazaszaladtak, és
összeszedtek mindent, ami kell. Így már könnyű volt befejezni. A szénből
szemeket és gombokat csináltak, a legszebb sárgarépából orrot. Sokat
gondolkodtak, mi kerüljön a fejére, míg végül egy molyrágta cilinder mellett
döntöttek. A mű csodálatos lett, csak időközben besötétedett, ezért mindenkinek
haza kellett mennie. Annyira siettek, hogy még nevet sem adtak új
játszótársuknak.
A
hóember körbenézte magát, és nagyon elégedett volt. Szép, gömbölyű teste, az
arcán ékeskedő répa orra, na és fejére helyezett cilinder – egyszerűen bámulatos
– gondolta magában. Illő, hogy egy ilyen szép embernek neve legyen. Ezért úgy
döntött, hogy világgá megy, nevet szerezni.
El
is indult. Ment, ment mendegélt egyszer csak sírásra lett figyelmes. Ment a
hang után, hát látja, hogy három kis manó sírdogál egy fa tövében.
-
Hát nektek meg mi bajotok? – kérdezte a
hóember.
-
Rettenetesen fázunk, és még messze van
az otthonunk. Ha nem tudunk megmelegedni, éjszakára megfagyunk – válaszolt
sírva az egyik kis manó.
-
Gyújtsatok tüzet!
- Mivel, itt mindent hó borít? Ha pár kis
száraz gallyacskát találunk is, az kevés ahhoz, hogy az egész éjszaka
melegítsen bennünket.
-
Na, hát akkor csináljatok egy kis tüzet
a kevés gallyacskából, a többit meg majd én megoldom.
A
hóember nagyot sóhajtott, majd szép sorban elkezdte levenni magáról a
szén-gombokat. A kis tűzre, amikor rákerült a szén, egyből jobban éget és
ontotta a meleget. A manók boldogan dörzsölgették fölötte a kezüket, és nem
győztek hálálkodni. Már indult volna tovább, de még visszafordult, kiszedte az
egyik szén-szemét is, és azt is odaadta.
-
Végül is, egy szemmel is lehet látni.
Nem igaz? – mondta és tovább ballagott.
Ment, ment mendegélt, egyszer csak keserves jajveszékelésre
lett figyelmes.
-
Ki jajveszékel ilyen keservesen?
-
Én, a mókusmama.
-
Miért keseregsz ennyire?
-
Ne is kérdezd kedves hóember! Nagy a mi
bajunk. Villám csapot abba a fába, amiben laktunk, és odaveszett minden
tartalék eleségünk. Üres odút még csak találtam, de honnan veszek eleséget így
télvíz idején.
-
A répát szeretitek?
-
Hát persze. Az a kicsinyeim kedvence.
A hóember egy percig sem habozott. Levette az orrát, és
odaadta.
-
Végül is, orr nélkül is lehet élni. Nem
igaz? – mondta és tovább ballagott.
Ment,
ment mendegélt, egyszer csak kétségbeesett csipogásra lett figyelmes.
Ki
csipog? És miért ilyen keservesen?
-
Jaj! Jaj! Meghasad a szívem a fájdalomtól.
A nagy szélvihar leverte a fészkünket a kisfiókáimmal együtt. Most itt ülök és
melengetem őket, de mi lesz, ha jön a farkas, vagy a róka. Én el tudok repülni,
de a kicsinyeim nem. Vissza kellene költözni a fára, de most nem tudok fészket
építeni.
-
Hát ez tényleg nagy baj – vakargatta
meg a fejét a hóember – Gondolkodjunk csak egy kicsit!
Ám
ahogy a fejét vakargatta, hozzáért a cilinderjéhez, és egyből eszébe jutott a
megoldás.
-
Hát persze! A kalap! – és már vette is
le fejéről.
-
Ez jó lesz tavaszig?
-
De mennyire! Köszönjük kedves hóember.
-
Hívjátok a mókusokat, meg a manókat, ők
majd segítenek feltenni a fára.
Így
is lett. A mókusok és kis manók segítségével fertály óra alatt két erős ág közé
került a kalap és beköltöztek a madárkák. A hóember még utoljára felnézett
szeretett kalapjára és elmosolyodott.
- Végül is, kalap nélkül lehet élni. Nem
igaz? – mondta és tovább ballagott.
Ment,
ment mendegélt, már pirkadt, és nagyon elfáradt. Megállt egy szép tisztáson.
Kisütött a nap. Egyre melegebb sütött. A faágakon a hó el kezdett olvadni, és
egyre nagyobb vízcseppek pottyantak a földre. A hóember azon vette észre magát,
hogy ő is egyre kisebb, körülötte a tócsa pedig folyton csak nő.
- Nem baj –
mondta a hóember – szép életem volt. Csak legalább valami jó nevet találtam
volna magamnak – sóhajtotta.
A
hóember helyett hamarosan csak egy széndarab és víz maradt. A föld mohón itta
be a vizet.
-
Képzed Nórika! A tócsa helyén, pár
nappal később, kis kék bimbócskák dugták ki a fejüket, majd szép ibolyává
serdültek. Én tegnap épp arra jártam, és hoztam neked belőle egyet. Tetszik?
-
Igen, nagyon. Soha szebbet nem láttam.
- Csak az szomorít el egy kicsit, hogy hóemberünk
nem tudott nevet szerezni. Nincs valami jó ötleted?
- Szerintem volt neve. Csodálkozom Papika,
hogy nem jöttél rá – mondta tágra nyílt szemekkel Nórika – A neve: Csupaszív.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése