Tündéri boszorkány

Mese: Tündéri boszorkány
 

Azt mondják, hogy a boszorkányok mind nagyon csúnyák és gonoszok. Ott ártanak, ahol tudnak, és ehhez még varázserejük is van. Ám ha hiszitek, ha nem, van a világnak egy icinyke-picinyke sarka, ahol szorgalmas, csupa-szív, segítőkész boszik élnek. Egy a sok közül, akit Rusnyinkának hívtak, egyszer útra kelt, hogy bebizonyítsa, hogy az embereket nem fogja érdekelni a rút test, ha megtudják, milyen nemes szívet takar. 

Bejárta a fél világot, mindenhol segített. Embereket és állatokat gyógyított meg, verembe esett kiscicákat hozott ki, bogarakat mentett ki a vízből, törött szárnyakat és lábakat forrasztott össze, és még sorolhatnám. Az állatok szerették és tisztelték is, de az embereknél csak elutasítással és félelemmel találkozott. Annyira belefáradt az eredménytelen küzdelembe, hogy bevonult az ország legsűrűbb erdejébe, épített egy kis kunyhót és ott élte szomorú életét.

Az erdőhöz közeli faluban élt két testvér, Hunyó és Lilla. Hunyó egész kiskorától azt hallotta mindenkitől, hogy nem messze van egy sűrű erdő, de annak még a közelébe sem szabad menni, mert lakik ott egy szörnyeteg, aki egy harapásra bekap minden gyereket. Hunyó, aki már 8 éves volt, elkezdett kételkedni ebben a történetben. Egyszer odaperdült anyukája elé és megkérdezte:

-        Miért nem mehetek az erdőbe? Már nagy és erős fiú vagyok.

-       Ezerszer elmondtam már. Egy rémes, nagyhatalmú, gonosz boszorkány lakik ott, aki téged pik-pak bekapna.

-     Ugyan, ilyen csak a mesében van. És egyébként is, ha én jó és udvarias vagyok valakivel szemben, az miért bántana engem?

-        Figyelj Hunyókám, én csak féltelek. Elhiheted, sajnos vannak gonosz lények, akik ok nélkül is bántják a gyerekeket.

Hunyó napokig töprenget anyukája szavain. Tudta, hogy ő csak jót akar, de a kíváncsisága felülkerekedett a józan eszén. Egy szép nyári reggelen odament kishúgához és megkérdezte:

-        Olyan szépen süt a nap. Nincs kedved egyet kirándulni és virágot szedni?

-        Micsoda kérdés. De mennyire hogy van! És hova mennénk?

-        Az erdő szélére.

-        Oda nem mehetünk. Tudod, az erdőbe gyerekek nem mehetnek.

-     Ne parázz! Csak a szélére megyünk. De ha félsz, felőlem itt is maradhatsz, akkor egyedül megyek, és keresek majd madárfészkeket, meg gombákat.

Ezen aztán Lilla kicsit elgondolkodott.

-        OK! Felőlem mehetünk. De ebédre ugye itthon leszünk?

-        Naná! Én sem akarom ott tölteni az életemet. Azért a biztonság kedvéért, vigyük a hátizsákunkat és rakjunk bele vizet és egy kis rágcsálnivalót.

A két gyermek összepakolta magának, amit fontosnak tartott. Induláskor, még visszakiáltottak anyának, hogy ne aggódjon, elmennek sétálni, de ebédre itthon lesznek.

Az erdő szélén tényleg nagyon sok, illatos és érdekes virág pompázott. Lilla boldogan kapkodta hol innen, hol onnan. Na és Pillangók? Ilyen színeseket és nagyokat még sosem látott.

-        Hunyó, de jó hogy eljöttünk! Életemben nem láttam ennyi szépséget. Ha legközelebb jövünk, hozzunk lepkehálót is.

Hunyónak bár az volt a szándéka, hogy megkeresi a boszorkányt, lassan megfeledkezett róla. Már csak az érdekességeket vizsgálgatta, és észre sem vette, hogy egyre beljebb kerültek.

-        Húúúú! Nézd csak Lilla! Látod azt az érdekes kékes sziklát, körülötte a rengeteg sárga virággal? Azt még vizsgáljuk meg közelről!

-        Nem kellene inkább már hazamenni?

-        Ez lesz az utolsó, ígérem.

-        Jól van, nem bánom, menjünk.

Így is lett. Kifulladásig tettek-vettek, vizsgálódtak, gyűjtögettek, majd idejét látták a visszaútnak. Ám hiába keresték a hazavezető utat, nem találták.

Egy fa tövében pihentek egy picit, megették a maradék elemózsiát, majd a két kis vándor föltápászkodott és indult volna hazafelé. Már Hunyó is elkezdett félni, mert fogalma sem volt, hogy mi a jó irány. Bizonytalanságát azonban nem akarta, a már egyébként is félelemtől reszkető Lillával éreztetni, és határozottan kijelentette:

-        Arra megyünk! Érzem, ez az ösvény visz haza.

-        Biztos? Mert én már nagyon haza akarok menni. Anyát akarom. És fázok is.

-        Tudod mit? Fussunk! Egyrészt gyorsabban hazaérünk, másrészt a mozgástól kimelegszünk.

-        Futás! – kiáltott fel örömmel Lilla.

-        Várj, én megyek elől, te meg kövess!

A testvérkék futásnak eredtek. Lilla már nagyon fáradt volt, de nem szólt, mert azt gondolta, így előbb otthon lesz. Már alig volt ereje, amikor egyszer csak eltűnt előtte Hunyó. Mintha a föld nyelte volna el.

-        Hunyó, hol vagy? Ne szórakozz velem! Ne bújj el! Ez egyáltalán nem vicces!

-        Jaaaaaj! Jaaaaaj! Itt vagyok, azt hiszem egy nagy gödör mélyén. Jaj, de fáj a lábam! Hogy fogok én most innen kimászni? Látni is alig látok.

-        Majd én világítok neked – szólalt meg egy kis hangocska.

-        Ki beszél?

-        Hát én, a szentjánosbogár.

-        Mi ismerünk téged, te sosem szoktál bennünket bántani.

-        Sőt, az én életemet egyszer megmentette – szólt mély hangon az öreg szarvasbogár.

-        Most mi is megmentjük a tiedet – toldotta meg az egyik hangya.

-    Tudod, van az erdőnek egy lakója – vette vissza a szót az öreg szarvasbogár – aki szeret bennünket és segít, ha bajban vagyunk. Arany szíve van. Úgy hívják, hogy Rusnyinka, állítólag boszorkány, de én nem hiszem. Szerintem rajtad is segíteni fog.

Bogarak, rovarok, adjátok tovább a hírt valamennyi állatnak, úgy, hogy eljusson Rusnyinkához: „Egy jó kis fiú bajban van, segítségre szorul”!

Ahogy az öreg szarvasbogár intézkedett, úgy tett mindenki. A bogarak szóltak a mókusoknak, azok a madaraknak, és öt perc múlva, már ott volt a hír a boszinál. Rusnyinkának sem kellett több. Seprűjére pattant és két szempillantás alatt ott volt a gödör szélén. Szegény Lilla ijedtében letottyant a popsijára és szorosan rászorította kezét az arcára, mintha attól hogy ő nem lát, őt sem látnák. Ekkor csilingelő hangon megszólalt a boszorkány. De ez a hang olyan lágy és kedves volt, hogy Lilla megfeledkezett a félelméről, és levette a kezét az arcáról. Önkéntelenül kicsúszott a száján:

-        Hú, de ronda vagy!

-        Ne foglalkozz most ezzel! Bajban van a testvéred, meg kell mentenünk.

-        Igen, igen. Itt van a gödör mélyén – mondta Lilla – és azt hiszem eltörött a lába.

Ezzel Rusnyinka fiatalosan beugrott a mélybe, felnyalábolta Hunyót, és amilyen gyorsan be, olyan gyorsan  ki is ugrott, de már a fiúval az ölében. Szegény Hunyónak ideje se volt, hogy féljen, mert a következő pillanatokban már a fájó törött lábát gyógyította kézrátétellel.

-        Na, ezzel megvolnánk. Fáj még a lábad?

-        Nem – szólt elképedve Hunyó.

-        Éhesek vagytok?

-        Igen, éhesek meg szomjasok is – válaszolt Lilla felélénkülve.

Rusnyinka elővett egy zsebkendőt, ráfújt és egy nagy asztalterítő lett belőle. Még egyszer ráfújt, és csodák-csodája, tele lett finomsággal.

A két gyerkőc, nem győzte tömni magába a jobbnál-jobb falatokat. Közben teli szájjal megszólalt Lilla:

-        Csak tudnám, hogy lehet valaki ilyen rút!

-        Lilla, ilyet nem illik mondani – szólt korholóan Hunyó.

-       Hagyd csak, tudom, hogy nagyon ronda vagyok, és ezért nem szeret senki és még félnek is tőlem, pedig soha senkit nem bántottam.

-        Én már nem félek – mondta kedvesen Hunyó.

-        Én se – vágott közbe Lilla.

-    Tudjátok, egy százéves jóslat szerint, eljön majd egy királyfi, aki állítólag így csúnyán is fog szeretni és feleségül vesz. De már nem nagyon hiszek benne. Kinek kellene egy ilyen ronda banya? Ha tudnám, széppé varázsolnám magamat.

-        Nem kell ide varázslat, és nem kell neked így kinézni.

-        Miért? Mit tehetnék? – kérdezte lehajtott fejjel szomorúan a boszi.

-     Először is meg kellene jól fürödnöd és meg kellene a hajadat mosnod. Egy kis hajvágás sem ártana. Aztán minek jársz ilyen ronda, fekete, rongyos ruhában?

-        Ebben van valami igazság – vágott közbe Hunyó – hordhatnál farmert meg pókemberes pólót. Az most a menő.

-        Csak nem a csodatevő nőknél, te oktondi! – szakította félbe Lilla.

-       Neki csillogó, villogó csipkés és fodros rózsaszín, földig érő ruha kell, olyan, hogy ha megpördül, szivárvány fonja körül. Meg persze egy kopogós szép cipellő. Te ugye tudsz csodát tenni?

-        Igen, de csak másoknak, magamnak nem.

-      Jól van. Akkor nekem varázsolj egy kefét, egy ollót, egy csipeszt és rúzst. Aztán varázsolj ide, persze nekem, gyönyörű szép kelméket és két olyan manót, aki tud varrni.

Minden Lilla kívánsága szerint lett. A manók Hunyó irányítása szerint megvarrták a két ruhát, mert hogy Hunyó olyan rendes volt, hogy egy ugyan olyan ruhakölteményt csináltatott kicsiben is. Lilla kifésülte a boszi haját, egy kicsit levágott a végéből és egy nagy copfba befonta, majd virágokat rakott bele. Csipesszel kiszedegette az összes hosszú szőrt az arcáról és az orráról, majd kisminkelte.

-        Nem is rossz – mondta elégedetten Lilla. Most vedd fel a szép új ruhádat! Ó, hiszen két ruha van itt! Istenem, de gyönyörűek lettek! Én is felveszem.

-        Hú, de csinosak vagytok – mondta őszinte mosollyal Hunyó.

-        Igen, de az orrom még mindig olyan nagy, hogy belelóg a bablevesbe.

-       Na és? Ne egyél bablevest! Egyébként sok embernek nagy az orra, ez még nem a világ vége. De ha nagyon zavar, tedd magad elé a legyeződet!  Na és húzd ki magad!

Hanem most aztán már tényleg haza kéne mennünk.

-        Jól van, a faluig elkísérlek benneteket.

-  Nem, nem. El kell jönnöd hozzánk, és mindenkinek meg kell tudni, hogy Hunyó életét megmentetted – közölte ellentmondást nem tűrően Lilla.

-        De hát félnek tőlem! Kicsúfolnak!

Hiába tiltakozott Rusnyinka, Hunyó és Lilla közre fogták és elindultak. A faluban mindenki csodálkozva nézte, ki ez az új ismeretlen csinos nő.

Anya már nagyon várta gyermekeit. Amikor megtudta, hogy mit tett Rusnyinka, agyon ölelgette és puszilgatta. Csöppet sem zavarta a hatalmas orr. Sőt, búcsúzáskor azt monda:

-        Gyere el máskor is, mindig szívesen látunk!

-        Igen. Mi nagyon szeretünk! – búcsúzott a távozó Rusnyinkától Lilla is.

-        De legközelebb farmerbe gyere! És felejtsd el a söprűt, vegyél inkább egy robogót! kiáltotta még utána Hunyó.