Béluska, a halacskám (mese)

Béluska 

-        Helló, kisgazdám!

-        Ki beszél?

-        Ne forgolódj, mint egy tojós tyúk! Itt vagyok, lefelé nézz!

-        Jé! Te tudsz beszélni? Azt hittem, ti csak tátogni tudtok!?

-        Persze. Tudunk, de csak nagy szükség esetén vetemedünk erre.

-        Szükség?

-        Igen. Azt szeretném kérni – a családom nevében is –  hogy ne csak este szórj be kaját!

-        De a neten azt olvastam, hogy csak egyszer kell, a többit megkeresitek a környezetetekből, algák, moszatok, meg ilyesmi.

-        Miért? Te talán legelsz, vagy bogarat gyűjtesz? Nem! Készen veszed a boltban.

-        Szóval háromszor kérünk, és abból a tarkából többet. Annak isteni illata van.

-        Isteni? Az kifejezetten büdös.

-        Ah! Emberek! És még bennünket néznek butának!

-        Na jó, kétszer kaptok, mindegyikből, és nincs több vita!

-        Rendben! De volna még itt valami.  Ne hívj engem Béluskának, mert én lány vagyok, a vak is látja.

-        Mit kénem látnom? Az egyik hal olyan, mint a másik.

-        Dilettáns! És az ilyenek tartanak halat?!?

-        Szóval a lényeg, hogy valami szép, lánynevet adjál! Mondjuk, mit szólnál az Eszmeraldához?

-        Eszmeralda? Az olyan sután hangzik, hogy „Tyu-tyu-tyu, gyere ide Eszemeralda”.

-        Na jó, hogy eszembe juttattad. Miért mondod nekünk, hogy„Tyu-tyu-tyu”? Nem vagyunk mi tyukok!

-        Hát akkor mit mondjak? Hogy hívjalak benneteket enni?

-        Ó te oktondi! Hát te azt hitted, azért mentünk a partra, mert hívtál bennünket … mert tyu-tyuztál? Nem. Látunk téged. Meg látjuk a kezedben az eleséget. Elvégre van szemünk, Kettő! Úgy mint neked.

-        Rendben, Eszmeralda.