A Csim-Bum cirkusztól a Pom-Pom cirkuszig

Cirkuszban 

             A cirkuszt, a cirkusz varázsát szinte mindenki ismeri, bár nem mindenkinek jelenti ugyanazt.

Én kisgyermekkoromban találkozta először vele, igaz csak a hangjával. A rádióból ismertem a Csim-Bum cirkuszt. Az idősebbek biztosan emlékeznek rá. Szamóca, Emilke és Kelemen olyan hatással voltak rám, hogy szinte még mindig hallom Bilicsi Tivadar mézédes, gurgulázó nevetését. Peti bohócot Aidájával meg már láttam is.

Nem csoda, hogy amikor a falunkban megjelent egy vándorcirkuszos csapat, mindenáron látni akartam. Nem nagyon volt fölösleges pénzünk, de nem számított, mert egy üveg lekvárért, vagy öt db. tojásért is bemehettünk. Az óriási várakozásomból, csak nagy csalódás lett. A „gumiember” produkciója olyan volt, amit kis gyakorlással én is meg tudtam volna csinálni. Nagy állatok nem voltak, csak egy fáradt, lusta ló, melynek tetején egy kislány ügyeskedett. Na és a várva-várt bohóc …? Volt egy normálméretű és egy törpe. Törpét előtte nem láttam, csak a mesékből ismertem, és a képzeletem szerint szépek és aranyosak voltak. Hát ez nem. Mégis nagyon sajnáltam, mert a produkció lényege az volt, hogy a nagy bohóc a kicsit fellökte, elgáncsolta, vízzel leöntötte, meg hasonlók. Persze a közönség zöme nevetett rajta, de engem nem szórakoztatott.

Hosszú, hosszú évek teltek el, és gyerekeim – ők már sok cirkuszos mesét, verset, történetet ismertek és TV-ben is láttak – egyre erősebben követelték, hogy legalább egyszer elmenjünk egy igazi, nagy cirkuszba. Próbáltam őket lebeszélni, de hiába mondtam, hogy más az, amit a TV-ben látnak és más a valóság, kitartóan ostromoltak bennünket kívánságukkal.

Így történt, hogy a nagyobbik lányom tízedik születésnapjára vettünk négy jegyet az első sorba, és felmentünk Kaposvárról Budapestre.

Na, az már élmény volt! Néha úgy nevettünk, hogy a könnyünk csorgott, máskor meg tátva maradt a szánk a csodálkozástól.

És most, kb 30 évvel később, itt, a Fővárosi Nagycirkuszban, fogom az unokáim kezét, és várjuk a nagy produkciót.

Végre, megszólalt a zene, és becsetlett-botlott egy fiatalember a porondra. Hamar kiderült számunkra, hogy ő a bohóc, bár a ruhája nem erről tanúskodott, viszont megnevettetett bennünket. Aztán sorra jöttek a jobbnál-jobb művészek és a szemet gyönyörködtető látványok sorozata. Az ember nem is tudta eldönteni, hogy ez egy színház, egy varieté, egy diszkó, egy lézer vagy vízi show, … miközben szökőkutat, esőt, patakot vagy tengert érez maga körül az ember – anélkül persze, hogy vizesek lennénk.

Na jó – mondhatnánk – ez csak technika. Ám sorban jöttek a nagynevű művészek. Bájosak, kecsesek, csinosak, elegáns minden ruhadarabjuk, de még a mozdulatuk és kéztartásuk is. Elképzelni is nehéz, micsoda tudás, erő, figyelem, társakkal való összhang és főleg bizalom kell egy-egy ilyen mutatványhoz. Mennyi munka, gyakorlás előzheti ezt meg?!? Csak ámultunk és bámultunk. Mindemellett, még ahhoz is volt energiájuk, hogy kedvesen mosolyogjanak.

A ruhájukat pillanatok alatt váltó páros produkcióját nem is értettük. Ilyenkor gondolom, hogy az eszemmel tudom, hogy nincs varázslat, a szívem mégis azt mondja, de mégis van.

A rúdon, a gömbön táncoló akrobaták, a gumiasztalon ugráló artisták szinte a fizika törvényeit súrolták. De mondhatnám, az isten tudja hány hullahopp karikával táncoló hölgyet, aki ráadásul mindezt, egy gömbön tette, lazán, elegánsan.

Káprázatos, talányos látványt nyújtott a lányok tánca a vízben … vagy víz alatt …vagy víz előtt … vagy a levegőben … nem is tudom. Hogy a festék, a smink nem jött le, az csak technika, de hogy a mosoly sem olvadt le az arcukról az már bravúr.

Nekem a férfi ugró csoport tetszett a legjobban, de a gyerekeknek az állatos produkciók.

Hazafelé a gyerekek egymás szájából kapkodták ki a szót. Mi, mért volt a legjobb, vagy a legérdekesebb. Persze a pálmát az állatok viszik. … mert azok olyan „cukik”. Ott nyomban el is határozták, hogy a mi cirkuszunkban is lesznek olyan szép és okos papagájok, mint a műsorban.

Másnap már neki is álltunk a saját cirkuszunk megtervezésének. Mi (unokák és nagyszülők) minden évben szervezünk egy saját, tematikus tábort a nyárra. Tavaly lovag-tábor volt, előtte évben indián-tábor, az idén pedig cirkusz-tábor. Jó példa  már volt előttünk. Sokat tanultunk. Megbeszéltük, hogy számunkra nem az a cél, hogy kettőt-hármat pördüljünk a levegőben, nem az, hogy minél több hullahopp karikát használjuk, hanem hogy a tőlünk telhető legjobbat, a maximumot nyújtsuk, hogy figyeljünk és vigyázzunk egymásra, és hogy örömöt szerezzünk magunknak és főleg másoknak. Ez azt hiszem egy ilyen kis amatőr csapattól untig elég.

Először is, átgondoltuk milyen szereplői lehetnek egy cirkusznak. Általában van bohóc, légtornász, zsonglőr, táncos, bűvész állatidomár, és persze állatok.  Ezeknek a szereplőknek eszközök és jelmezek kellenek, amit mi egy hét alatt elkészítettünk. Szóval volt, papírmunka, varrás, festés, sok egyéb barkácsolás, de még sütés is. Természetesen a hozzátartozó produkciók sem maradhattak el. A lényeg a kreativitás, a sok szerepjáték, illetve a szórakozás, no meg  a csoda, a varázslat elkészítése, vagy legalábbis elképzelése.

Első nap a cirkuszunk nevét találtuk ki: Pom-Pom cirkusz lett. Megfestettük a cégtáblát és a két végébe egy-egy képpel. Zsonglőr, bűvész és bohócruhát állítottunk össze. Nem nagy ügy, alul kockás pizsama nadrág, a felül nagyméretű színes blúz. Fejünkre sajátgyártmányú papír, vagy régi, elhasznált, valami színessel feldobott kalapot, esetleg parókát tettünk. A bűvészöltözék csupán egy fekete papír cilinderrel és egy köpönyeggel lett több. Az előadott trükköket – pl. lebegő pohár, kártyatrükk, kalapból nyuszi stb. – a Netről néztük le.

Erőemberünk egy nagyobbacska női, csíkos trikóban volt, melyet alul, a lábaközt összevarrtam. Műsorában hatalmas kocsikereket és súlyzót emelt a magasba, vasrudat hajlít, és téglát tör puszta kézzel. Igaz, a kocsikerék és a súlyzó papírmaséból volt, a vasrúd műanyagból, a tégla pedig hungarocellből. Hogy a dolog hihetőbb legyen, a rudat, a kereket és a súlyzót fekete fémfestékkel festettük be, a téglát pedig terrakotta falfestékkel.

Míg az erőember keményen edzette, erősítette magát, addig a lányok a szép kecses mozdulatokon dolgoztak. Meg is lett az eredménye. Talajtorna, zenére balett, kötélen „szédítő magasságban” akrobatikus mozdulatok szerepeltek a balerinák repertoárján.

Állatkáink is voltak. Oroszlán és medve jelmezt varrtunk is, és papírból is barkácsoltunk. A kígyónk – mely furulyaszóra kijött a kosárból – zoknikból készült.

A küllem – láttuk a Fővárosi Nagycirkusz előadásában – nagyon fontos. Így mi is igyekeztünk szépek lenni, még sminkeltünk is. Az erőember kackiás bajuszt kapott, a belerínák szemfestést és piros rúzst a szájukra, a bohócok meg mindent, ami belefért. Persze a tartalom se elhanyagolható. Különösen a bűvész trükkökön és a zsonglőr mutatványokon dolgoztunk sokat.

Utolsó napra perecet gyúrtunk és sütöttünk. Elvégre a vendéget, a közönséget valamivel fogadni kellett. Azért az önzetlenséget nem vittük túlzásba, ugyanis a táborlakók, a perec készítői, pénzt kértek a portékájukért. Az árusításnak megadták a módját. Pizzás dobozból, nyakba akasztható perectartó dobozt készítettek, melyet kívülről, belülről  gyönyörűen kifestettek.

Az egyhetes programsorozatot egy Gála műsorral fejeztük be, ahol a legjobb produkciókat adtuk elő, de már közönség előtt.

Felépítettük a sátrunkat, egy nagy létra és a cseresznyefa segítségével, függöny és ágynemű darabokból.  A bejárat elé tettük a porondot, mögé pedig a kellékeket.

A gladiátorok indulójára vonultunk be, bohócként. A bohóctréfák után jöttek a balerina lányok és a kötéltáncosok bemutatója. Ezt követően lépett porondra a híres erőember, aki káprázatos erejével mindenkit lenyűgözött. Csak úgy, mint a zsonglőrök és a bűvészek. A műsort az állatos számok zárták. A félelmetes oroszlán és medve után gyönyörű (papír) óriás papagájok szálltak át a manézs fölött, akárcsak a Fővárosi Nagycirkuszban.

Ám az est fénypontja, a kiváló művészek köszöntése és jutalmazása volt. A legkisebbik „művész” Különdíjat, egy bohócot kapott, a többiek Oscar életműdíjban részesültek.

Jó dolog a cirkusz, akár valós, akár nem. Néha meg kell hogy ajándékozzuk magunkat egy kis csodával, hogy ne legyen az életünk szürke, és hogy fiatalok maradjunk – legalább lélekben.  Ha meg tudjuk őrizni azt a képességünket, hogy befogadjuk a csodát és képesek leszünk újabb és újabb csodákat felfedezni, esetleg alkotni, akkor az egész életünk tele lesz csodákkal, boldogsággal.  Én így érzem. És ezt az életérzést továbbadom az unokáimnak is.  

Részletek az ünnepi műsorból