Öt nemzedék

 Hagyaték.

Hogy mit kaptam az őseimtől? Hát kacsalábon forgó villát és nagybirtokot biztosan nem! Ám belém nevelődött a szép magyar nyelv szeretete és választékos használata, valamint a fák, virágok és az állatok tisztelete. Igen, nem véletlen írtam a „tisztelet” szót. Mert nem elég szeretni, hanem meg kell hagyni a természetes közegében, nem szabad elvenni tőle azt, amit a természettől megkapott. 

Íme, a pályázatra beküldött írásom:

Öt nemzedék

-       Ha ilyen távolságokra rakom, az jó lesz Nagyi?

-       Nagyon jó, Kincsem. Azért arra vigyázz, hogy a gyökeres rész kerüljön mindig alulra!

-       Hiszen ennek mindegyik vége egyforma!

-       Nem, nem. Nézd csak meg jobban! Az egyik kicsit hosszúkás, vékonyabb, néha már zöld a közepe, ez kerüljön felülre, a másik végén pöttyökben már látszik a gyökér, ez kerüljön alulra. Ha jól csinálod, meglásd, egy-két hónap múlva eheted a finom zöldhagymát.

-       Na, ez kész. Most mit csináljak?

-       Most vethettek egy sor krumplit.

-       Egy sort? Ketten, ebből az egy szem krumpliból?

-     Igen. Először is kettévágjuk, az egyik a tied, a másik Zolié. Aztán azt is feldaraboljuk, a lényeg, hogy mindegyik darabkán legyen egy kis csíra. No, és persze ezt sokkal ritkábban rakjuk, mint a dughagymát.

-       Értem. Te ezeket honnan tudod Nagyi?

-       Azt hiszem a szüleimtől. Nekem is volt kiskertem, amikor olyan pici voltam, mint most te.

-   Anyukámtól megtanultam a konyhakert művészetét, apukánktól pedig a fák, a rózsák metszését, oltását, szemzését.

Még hosszasan tevékenykedtünk, én a nagy kertben, unokáim a kiskertjükben, és közben állandóan kérdeztek valamit, nekem pedig válaszolnom kellett, hozzáteszem, örömmel tettem.

Lányomék ezalatt jó parazsat csináltak a kerti szalonnasütőben. Még csak öt óra volt, de már nem sütött a nap hétágra, a melege is eltűnt, meg persze fáradtak és éhesek is voltunk. Gyorsan nyársat ragadott mindenki, feltűztük a gusztusosan bevagdalt füstölt szalonnát. Aztán fogtunk egy szép, nagy karéj kenyeret, és vártuk, hogy könnyezzen az a fránya szalonna, és ízesítse cseppjeivel a kenyerünket. Ez a legnehezebb része a szalonnasütésnek. Már terjengnek az illatok, már csorog a nyálunk, de még semmi sem ehető, viszont egyre türelmetlenebb az embert. Hanem amikor már valamennyire ehető volt a kenyér, és éhünket, szomjunkat kicsit csillapítottuk, jött a nótázás, beszélgetés.

Természetesen, a kerti munka során megpendített témák – mely úgy tűnt, alaposan felkeltette a gyerekek érdeklődését – tértek vissza, újból és újból.

-       Te tényleg tudsz fát oltani? – kérdezte a nagyobbik unokám – Tanultunk valami olyasmit, hogy attól szebb, nagyobb, jobb lesz a termés.

-      Így igaz. Nem csak én tudok, anyukátok is megtanulta. Bár, amikor még ő, meg a húga kicsik voltak, és az apukám erre-arra tanítgatta őket a kertben, kitalálták, hogy majd ők megreformálják a gyümölcstermesztést. Azt eszelték ki, hogy a görögdinnyét keresztezik a cseresznyével. Akkor aztán hatalmas cseresznyék nőnek majd a fán. Mire apukám megkérdezte, és mi lesz, ha olyan apró dinnyék lesznek, mint a cseresznyék? Persze azt is mondta, hogy csak a rokon növényeket lehet keresztezni, de próba, szerencse. Csináljátok!

-       Na és mi lett belőle? – kérdezte kíváncsian Évike.

-       Szerinted? Semmi. Vagyis jó móka, mert azóta is emlegetjük a „cserdinnyét”.  

Közben szerencsére megsült a szalonna. Kicsit fekete, kicsit kormos, itt-ott alig, másutt túlsült, némelyik a parazsat is megjárta, de hagymával, csepegtetett kenyérrel utolérhetetlen lakoma volt. Mi, felnőttek, csúszdának, még egy kis bort is kortyolgattunk közben, így még vidámabbak lettünk. A nap közben teljesen lement, de nem számított, mert a tűz fénye és melege kellemessé tette a kint létet.

Anya és apa is beszálltak az anekdotázgatásba, és egyre távolabb kerültünk a jelentől. Már nem a kertünkről beszélgettünk. Nem a szüleimről szólt fáma, akiktől megtanultam varrni, hímezni, horgolni, barkácsolni, kertészkedni és a szegénységet méltósággal viselni, hanem a nagyszüleimről.

Apai nagyapám egy város közeli, földesúri uradalom kovácsa, gépésze volt. Mondhatni, a vas volt a kenyere, de a szíve a növényeké volt. Akkortájt mindenkinek volt egy kis földje, háztájija. Azt a kevéske szabadidejét, ami nehéz munka mellet maradt, nos, azt a fák és virágok között töltötte. Magokat gyűjtött, palántákat nevelt, és nemesítette őket. Nem olvasta könyvből, nem tanulta az iskolában, csak kísérletezgetett, és paradicsomot varázsolt a városszéli kisbirtokra. Az akkori kornak megfelelően sok gyermekük volt. A lányokat kistaférungalták. A legidősebb fiút taníttatták, ő tanító lett, a többiek szakmát tanultak. Így lett apukámból órás. Egyik gyermekből sem lett kertész, földműves, vagy mezőgazdász, de mindegyik egy életen át rajongott a természetért.

Apukám sokat görnyedt a műhelyben, így ha tehette ment a kertbe, mi meg vele.  Sziklakertet csinált, kis csobogóval, gyümölcsfákat nemesített, és azon kísérletezett, hogy egy cseresznyefán különböző időben érjen be a cseresznye. Ez nem jött össze, de az, hogy egy rózsabokron nyíljon piros és sárga rózsa is, az igen.

Drága jó nagymamám szokta mondani elismerően –a szép, különleges virágokat nézegetve –  hát, hiába, a magyar ember vérében van a föld szeretete. Akkor elhittem, mostani fejemmel azt gondolom, nem földet szerették, hanem amit a föld adott. Mint ahogy én is, meg a nővérem is, pedig egyikünknek sem ez lett a foglalkozása. Én mindig úgy voltam vele, hogy ott tudtam csak igazán lazítani és feltöltődni. Kitörlődött belőlem a munkahelyi feszültség és jöttek a szebbnél szebb gondolatok, amit néha papírra is vetettem.

Most négy kis csoda nagymamája vagyok, túl a hatvanon. Van mit átadnom. És azt gondolom, jó úton járunk, hisz már most többet tudnak fákról, gyümölcsökről, virágokról, mint egyik-másik felnőtt. Sőt, bizonyos tekintetben túl nőttek rajtam, mert ők az állatokért is rajonganak. Míg én egy póktól, bogártól frászt kapok, ők kezükbe veszik, vizsgálgatják, Évike még beszél is hozzájuk.

-      Nagyi – szólalt meg egyszer csak, a hosszú csend után Évike – az apukád, vagyis az én dédpapám tényleg tudott olyat csinálni, hogy rózsának lett sárga ás piros virága is?

-       Igen, nem is egyszer.

-       Ezt nem hiszem el!

-       Hát akkor majd veled is megcsinálom, de később, azt inkább nyáron szokták.

-       A te nagypapád, az én ükapám, ugye? – szólt közbe Zoli nagy komolyan.

-       Igen.

-       Ő volt a kovács és gépész … A traktorokhoz kellett a gépész? 

-       Igen. Bár hogy traktort, vagy talajművelő gépet használtak, azt nem tudom. De azt mesélték, hogy állandóan bütykölni kellett, és sok balesetet okozott, a hangja meg valami elképesztően félelmetes volt. 

-       Tudtad, hogy az osztályban én vagyok a legjobb számítástechnikából?

-       Igen, persze. Örülök is neki nagyon.

-       Traktoros leszek.

-       Micsoda? – kapta fel mindenki a fejét.

-       Tudod, a mostani traktorok szépek, zajtalanok és légkondi van bennük. Nagyon kényelmesek. Az ülés négy ponton van felfüggesztve, így akármilyen terepen jár, a vezető semmit sem vesz észre belőle, nem zityeg-zötyög. De ami a legjobb, mindent számítógép irányít. Még kormány sincs benne, csak érintős képernyő. Az ujjammal irányítanám, hogy merre menjen, és mit csináljon. Oltári nem? – mesélte kipirult arccal, lelkesen.

-       Hát, ezt nem tudtam – válaszoltam elképedve.

-       Na végre, valamit a Nagyi sem tud – nevetett elégedetten Zoli.

-       Ükapád büszke lenne rád! – mondtam boldogan, meg sem hallva az utolsó megjegyzését.