Anyák napja

 A mi édesanyák. 

Holnap anyák napja. Mi mással köszönthetném ezt a napot, mint hogy édesanyámra gondolok. Bár több mint 10 éve nincs köztünk, én biztosan tudom, hogy valahonnan figyel és segít bennünket. 

Édesanyámról eszembe jutott a sok többi hétköznapi hős. Ez a karanténos időszak szépen megmutatta, hogy ők viszik a vállukon a világot. Az anyák sütnek, főznek, mosnak, takarítanak, nevelik, és most már tanítják is a gyerekeiket … ja, és persze el kell látni közben a munkahelyi dolgokat is. A kert, az udvar, esetleg beteg vagy idős gondozása, már csak hab a tortán. Így élnek ma a fiatal asszonyok, az anyák többsége. Nagyon nehéz!

De semmi ez, ahhoz képest, amin az én édesanyám keresztül ment. Magyarként, Németországban született, balkezesként tanulta a betűvetést egy igazi poroszos iskolában. Személyesen hallhatta Hitler „híres” beszédeit és bőrén tapasztalhatta az idegenek, a zsidók üldöztetését és a bombázást. A nem német (magyar, román, lengyel, cseh, francia stb.) származású, de német születésű gyerekek egy részét, 1940-ben, nagypapám (aki a követségen dolgozott) szervezésével, vonatra tették, és Magyarországra hozták.  Itt különböző egyházi intézményekben helyezték el őket. Egy-két elzárt, csöndes, szerény év után Budapestet is bombázták. A zárda, ahol élt, szintén találatot kapott, anyukám is súlyosan megsebesült. Mire a kórházban felépült, más világ lett. Az ország „felszabadult”. Hazamenni persze nem tudott. Itt ragadt, itt alapított családot. Hogy hogy talált munkát, barátokat, társat, hogy egy teljesen új, számára idegen ideológiában hogy tudott boldogulni, az hosszú regény lehetne.

Keményen küzdött, talpon maradt, helytállt, mint nő, mint feleség, és mint anya.

Rengeteg történetet mesélhetnék róla, és ha a nővéremet megkérdezném, ő még vagy ezerrel megtoldaná. Beszélhetnék a közös sétákról, a befőzésekről, a varrásról, a kertészkedésről, az esti felolvasásokról, de se vége se hossza nem lenne. Inkább egy róla szóló novellámat mellékelem.

 

Az utolsó játszma

Nálunk a családban mindig nagy divat volt, hogy esténként társasjátékozunk. Ez odáig fejlődött, hogy néha mi magunk találtunk ki új szabályokat, vagy akár létrehoztunk egy-egy új társasjátékot. Ennek a társasjátéknak az ötlete, amiről most fogok írni, nem az én fejemből pattant ki, de én készítettem, sok-sok évvel ezelőtt.

Mi, unokatestvérek, nyaranta elég sok időt töltöttünk a Balaton mellett, és ha rossz idő volt és bekényszerültünk a házba, akkor maradt az olvasás, kártyázás, társasjátékozás vagy barkácsolás.

Egy ilyen esős héten készítettem el a mi, egyéni „Most mutasd meg!” játékunkat. A dobókocka kivételével, mindent magam készítettem. Már az alkotás folyamán is jókat szórakoztam magamban, amikor elképzeltem, hogy egy-egy furcsa kifejezést, szókapcsolatot, hogy tudnak majd eljátszani vagy körülírni, merthogy a kártyákat mind magam írtam, méghozzá kézzel. Szóval pár nap kemény munkájával elkészült a tábla, és a rengeteg kártya. Már alig vártam, hogy bevethessük és élőben is kipróbálhassuk. Már-már szinte teljesen megfeledkeztem az egészről, amikor egy esős, nyári hétvégét az egész család a balatoni öreg házban töltötte. Ebéd után, felsóhajtott valaki.

-          És most mit csináljunk? Ilyen időben nem hogy fürödni, még kilépni sem lehet.

-          Fog mindenki egy könyvet, aztán olvasgatunk meg pihizünk – volt a válasz.

Eszembe jutott a társasjátékom.

-          Mit szólnátok egy társasjáték partihoz? - kérdeztem.

-          Én már unom a „Ki nevet a végén?” meg a „Gazdálkodj okosan!” … játékokat.

-          Nem is arra gondoltam – válaszoltam. - Mit szólnátok, a „Most mutasd meg!” játékhoz?

-          Megvetted?

-          Nem. Elkészítettem.

-          Micsoda? Te egyedül elkészíteted az egészet?

-          Igen. Mi ebben a különös?

-          Na és hány kártyát csináltál hozzá? Tízet? Vagy még annyit sem? – Gúnyolódott az egyik unokatesóm.

-          Na várjatok csak! – Beszaladtam a kisszobába és kihoztam a teljesen kész társasjátékot.

-          Azt aaa! … Ezt nem hiszem el! … Tyű, a mindenit! …

Jó volt hallani a meglepődés, illetve az elismerés hangját.

-          Szóval? Játsszunk?

-          Én benne vagyok! Én is! Én szintén!

-          Mindenkinek játszani kell! - Jelentettem ki.

-          Jól van gyerekek. Én meg addig kimegyek és elrámolom a konyhát.

-          Nem, nem. Te is Mami – mondtuk szinte egyszerre valamennyien.

Nem is tudom, mi mondatta velem ezt. Egy kis gonoszság, vagy kíváncsiság … hogy ilyen helyzetben mit csinál egy nagymama? Hogy, hogy tud valamit elmutogatni, vagy körülírni? Vagy csak egyszerűen tényleg szerettem volna, úgy, mint valamikor régen, amikor még kicsik voltunk, együtt játszani és nevetgélni? Nem tudom. De tény, hogy kis unszolás után leült az asztalhoz, és elkezdődött a nagy játszma.

Egyre jobb lett a hangulat. Egy-egy állat, vagy szituáció eljátszásakor már majdnem megfulladtunk a nevetéstől. Na és rajzok? Sok művész megirigyelhetett volna bennünket. Egyszerűen nem ismertünk lehetetlent. Képzeljétek, amikor a „bili fülét” vagy a „szűzérméket” kellett megjeleníteni.

A nagymamára került a sor. Kihúzott egy kártyát és rövid ideig mereven maga elé nézett, majd valami hihetetlen ostoba és gonosz arcot vágott. A két kezét lassan előre rakta, mintha valamit meg akart volna fogni, aztán mintha meg is szorította volna. A következő pillanatban meg már a saját nyakát szorongatta, fojtogatta és közben a fejét oldalra billentve, kicsit kidugta a nyelvét és a szemei is mintha vörösen kidülledtek volna. És ezt többször megismételte: hol gonosz arccal fojtogatott, hol szenvedő arccal fulladozott. Hihetetlen volt. Mintha két embert láttunk volna. Bámulatos volt és egyben mókás. Nevettünk és kérdeztünk, nevettünk és kérdeztünk. Néha már a Mami is elnevette magát. Annyit kitaláltunk, hogy gyilkos, de vajon milyen gyilkos? Már mindenkinek folyt a könnye a sok nevetéstől, a Mami meg csak mutogatta újabb és újabb arckifejezésekkel hol az egyik, hol a másik szereplőt. Lehet, hogy már sokunk fejében ott volt a megoldás, de ki akartuk aknázni a jelenetben lévő összes lehetőséget. Végül valaki benyögte: kéjgyilkos.

-          Az! Az! - Kiáltott fel örömmel a nagymamánk.

De addigra már fetrengtünk a nevetéstől. Mit nevetéstől? Röhögéstől. Mami együtt nevetett velünk, de úgy, hogy folytak a könnyei.

Drága jó nagymamánk … sosem láttam még ennyire vidámnak, felszabadultnak. Azt hiszem, ez volt a búcsú-játéka. Ősszel örökre eltávozott.