Egy kis siker

Könyvbemutatón voltunk.

Méghozzá a rétsági Spangár András díjátadásán. Az Üzenetek, vallomások, strófák című antológiába kettő novellám is bekerült.  

Az egyik a „Géza bá mosolya”, című, ami a weblapomon már megjelent, itt olvasható: https://www.blogger.com/blog/post/edit/4707614424933142180/529507045968471392       A másikat most adom közre.

Iskolatáska

Hatéves lett a kisunokám! Te jó ég, ősszel már iskolába megy! Mennyi minden kell egy kisiskolának?! Füzetek, könyvek, tolltartó, vonalzó, korongok, festőkészlet … ja, és a legfontosabb: A TÁSKA. Erről sok dolog eszembe jut, de leginkább egy gyermekkori fogadalmam.

Én mikor is kaptam az első táskát? – tűnődtem el – Kaptam? Nem, vettem. Ha jól emlékszem, amikor gimnáziumba mentem. Igen. Lehettem úgy 14,15 éves. Annakidején nyaranta már elmentem dolgozni, így összeszedtem egy kis zsebpénzt. Rengeteg dolgot vehettem volna, de én egy táska mellett döntöttem. Erre vágytam a legjobban. Ez volt az első táskám. De sokat álmodoztam róla, hogy egyedül nekem, és csakis nekem egy gyönyörű, bőr táskám lesz, amiben minden elfér! Nem osztozok senkivel és nem kell várni senkire. Akkor viszem, és odaviszem, ahova én akarom. Még most is izgalomba jövök, amikor azokra a déli órákra gondolok, amikor azt lestem, hogy jön-e már a nővérem, hogy haza ér-e időben.

A mi időnkben, gyermekkoromban – mivel kevés volt az iskola és sok volt a gyerek – délelőtt és délután is volt tanítás. Ugyanabba az iskolába, a nap egyik felében a lányok, a másik felében a fiúk jártak. Így aztán a szüleim szerint, kettőnknek egy táska is elég, felváltva járunk iskolába, felváltva használjuk.

Egy nap, a sok közül, különösen az emlékezetembe vésődött, mert akkor egy fogadalmat tettem.

Próbálom felidézni: Egy kis konyhában vagyok. Állok a konyhaasztal és a sparhelt között.

Tegnap vacsorára anya krumplistésztát csinált. Azt imádom. Szerencsére maradt egy kicsi. Nem rakom tányérra, mert akkor nem kell mosogatni, gyorsabban elkészülök. Még iszok egy pohár vizet, aztán akár indulhatnék is. De nem tudok. Nincs itt az iskolatáska.

Hol a francba van már megint a nővérem? Mindig rá kell várnom!- gondoltam.

Anya azt mondta, ha a falióra kis és nagymutatója a tizenkettesre ér, akkor indulnom kell. Én elkészültem, a mutató mindjárt a tizenkettesen, és nem tudok indulni. Majd megint rohanhatok. Ez van mindennap.

Érzem, hogy szorítja a torkomat a sírás. De nem szabad sírni. Apa szerint egy nagyfiú nem sír. Ilyenkor mindig arra gondolok, ha nekem egyszer gyerekeim lesznek, biztos hogy mindegyiknek veszek egy-egy táskát, külön, külön. Méghozzá olyat, amilyet ők akarnak.

A mutató a tizenkettesen. A nővérem sehol. Előveszem apa nadrágszíját. Amikor végképp nem ér haza a tesóm, ezzel szoktam összeszíjazni, a tanszereimet. De ezt utálom. Amikor összeszíjazva viszem a cuccaimat és futok az iskolába, néha szétesik az egész. Még szerencse, hogy most legalább nem esik az eső.  

Félpercenként kiszaladok a teraszra, onnan jó messzire el lehet látni. Semmi. Térülök-fordulok és ismét kinézek az utcára. Még mindig semmi. Semmi! Semmi!

Jaj! Mintha most őt látnám a kanyarban. Végre! Igen, ez az ő sötétkék köpenye. Már hallom, ahogy trappol fel a lépcsőn és berobban az ajtón.

-Hol voltál? Kérdezem dühösen.

-Hol lettem volna? – lihegte levegő után kapkodva – iskolában.

-Miért nem jöttél előbb?

-Miért? Rohantam, ahogy tudtam. Pedig mennyivel jobb lett volna a lányokkal beszélgetni, sétálgatni.

Közben kiborítja a táskát, én meg átnyalábolom bele a saját cuccaimat.

Fölkapom az apánktól örökölt ütött-kopott jószágot és, rohanás.

Szerencsére futni szeretek és tudok is. És már nem is vagyok annyira mérges. Kire is lennék? A nővéremre, aki minden nap futva jön haza, hogy idejében átadhassa a táskát? Vagy a szüleimre, akik kettőnknek adtak egyet? Nyilván vennének ők többet is, de hát mi szegények vagyunk.

Mire az iskolához értem, már mosolyogtam magamban, mert olyan szép volt a gondolat, amivel eljátszottam: ha felnőtt leszek, a gyerekeimnek, meg az unkáimnak megveszem a leges-legszebb táskát, ami csak létezik. Az osztálytársaik meg majd csak csodálják, meg irigykednek.

Hét-nyolc éves lehettem, amikor ezt megfogadtam. Azt hiszem, a gyermekeimnek egy szavuk sem lehet. Mindegyik saját maga válaszhatott, kedvére. Most hát az unokámon a sor. Nyáron elmegyünk az áruházba és megvesszük a leges-legszebb iskolatáskát.