Karácsonyra várva.
Mária néni egy olyan hölgy volt, aki valamikor jó módban élt, nem szűkösködött. A sors úgy hozta, hogy szinte mindenét és mindenkijét elvezette. Ám ő, a szegénységben is meg tudta őrizni méltóságát, tartását. Sőt, még ajándékozni is tudott.
Mária néni karácsonya
November vége lehetett, hó még nem esett, de ahogy visszaemlékszem, nagyon hideg volt. Mi a faluszélen csipkebogyóra, kökényre, somra illetve galagonyára „vadásztunk”. Ott találkoztunk – nem először – Mária nénivel.
- Csókolom Marika néni! – kiáltottunk oda vidáman.
- Nem Marika, MÁRIA – szólt, nem sértődötten, inkább
kedves határozottsággal.
- Mit tetszik csinálni?
- Látjátok, rőzsét, száraz ágakat gyűjtök.
És valóban. Láthattuk volna, hisz
egy kis négykerekű kocsi már alaposan meg volt rakva, vékonyabb, vastagabb
ágakkal, husángokkal.
- Miért nem a TÜZÉP-en tetszik fát venni?
- Mert ez nagyon jó szórakozás. Egész délután kint vagyok
a jó, friss levegőn, ami mint tudjuk, nagyon egészséges. És tudjátok, az erdőn
szedett fa kétszer melegít.
Biztosan nagyon bambán
nézhettünk, mert kis szünet után magyarázóan, folytatta:
- Szóval kétszer melegít, egyszer ilyenkor, amikor
összetördelem és összegyűjtöm, egyszer meg amikor otthon befűttök vele. – Aztán
jót nevetett a saját frappáns válaszán.
- Na, gyertek, segítsetek egy kicsit Mária néninek!
A nővérem egyből ugrott és hozott
egy pár jókora ágat, én meg elgondolkodtam, hogyha ez olyan jó szórakozás,
akkor minek neki a segítség. Végül én is beálltam a sorba, és még hazahúzni is
segítettünk neki.
Otthon beszámoltunk, hogy kivel
találkoztunk és hogy mit csináltunk. Anyukánk megdicsért bennünket és
elmesélte, hogy Mária néni egy egyedül élő, idős, elszegényedett grófnő, aki
nyomorúságát igyekszik büszkén viselni. Visszagondolva, valóban nagyon eltért a
többi öregasszonytól. Nem járt görnyedten, nagyon sovány volt és szinte mindig
kalapban, meg kesztyűben járt. Sokszor
még nyáron is vékony horgolt kesztyű volt rajta. Nem nagyon beszélgetett
senkivel, szerintem barátai sem voltak.
Eltelt egy-két hét, amikor
rájöttem, hogy az ócskábbik kesztyűm eltűnt, illetve nagy valószínűséggel Mária
néninél felejtettem. Anyukánk azt mondta, menjünk el érte, mert ugyan elég
vacak, de munkára még jó lesz. Üres kézzel azonban nem illik menni, vigyünk
neki kóstolót az éppen elkészült karácsonyi mákos és diós bejgliből.
- Muszáj? Hisz nekünk is alig van! Legalább a mákosból ne
vigyünk! Azt szerettem a legjobban.
Sok vitának helye nem volt. Ha a
menni kellett, hát mentünk. 20-30 perces séta után megérkeztünk, illendően
bekopogtunk.
- Gyertek csak, gyertek. Már vártalak benneteket.
- Anyukánk küldött bennünket.
- Igen, gondolom a kesztyűért jöttetek.
- Azért is, meg mert anya küldött egy kis bejglit –
mondtam és odanyújtottam (nem szívesen) a kis csomagot.
Mária néni lecsapott rá, és az
orrához emelte.
- Ó micsoda fenséges, mennyei illat – mondta lehunyt
szemmel.
- Várjatok csak, mindjárt egy nagy lakomát csapunk! Ez
éppen 3-3 szelet és mi is hárman vagyunk. Van jó kis házi készítésű
málnaszörpöm. Szeretitek? Vetkőzzetek és üljetek asztalhoz, mindjárt jövök.
Kis idő múlva egy tálcán három
gyönyörű, aranyszélű, virágos és pillangós kistányérral és három pohár szörppel
tért vissza. Jóízűen elfogyasztottunk minden, Mária néni közben sokat mesélt,
arról, amikor annyi idős volt, mint most mi. Aztán egyszer csak azt mondta:
- Most már mennetek kell, mert teljesen besötétedett,
otthon meg már biztosan aggódnak miattatok.
Felöltöztünk és már majdnem
indultunk volna, amikor Mária néni homlokára csapott és felkiáltott:
- Jaj! A legfontosabb! A kesztyű! Majdnem elfelejtettük!
A becsomagolt kesztyűt a kezükbe
nyomta, és szinte kilökdösött bennünket az ajtón. Csak otthon bontottuk ki. Azt
hiszem az egész családnak tátva maradt a szája. Ezt a kesztyűt anyukánk varrta
egy régi, elhasznált, szürke pulcsiból. Persze akkor jó volt, de azóta 2-3
ujjánál kikukucskált a körmöm. Nem varrtuk meg, mert anya szerint, ez már oly
vacak, hogy egy szál cérnát sem érdemel.
Szóval ez a kesztyű most mintha
kicserélődött volna. Az összes ujja vége piros volt. A kézfején pedig egy-egy
fehér hóember volt, nagy piros edénnyel a fején, piros répa-orral, fekete
szemekkel. A csomagban egy cetli is volt, ezzel a szöveggel:
„Boldog Karácsonyt! Bocsánat, nem volt szürke fonalam.”
Anyukámnak könny szökött a
szemébe, de még engem is megrendített az ajándék.
- Anyu, ugye holnapután Karácsony?
- Igen, Drágám.
- Menjünk el holnap rőzsét gyűjteni és vigyük el Mária
néninek, nehogy fázzon karácsonykor!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése