6. Nyakig a hóban

 Gyerekkoromban.

Régen egyáltalán nem volt ritka, vagy furcsa, hogy valaki télen nyakig a hóban legyen. Manapság más a helyzet. Gyanítom, hogy ezt, csak az öregebbek érzik át igazán. Egy kis nosztalgia.

 Nyakig a hóban.

Elővettem egy fényképet és megmutattam az unokáknak. Én vagyok rajta, majdnem nyakig a hóban.

-  Ez hol és mikor készült?

-  Tavaly karácsonykor. Csak akkor nem lehettetek itt a pandémia miatt – válaszoltam mosolyogva.

-  Nyakig a hóban? Jól hangzik, csak nem hiszem el. Erre mondaná Lilla: „persze Pityu”.

-  De hát látod, hogy én vagyok a képen …. és a hó is igazi.

-  Szerintem, ez nem egy karácsonyi fotó, hanem photoshop. Ilyet én is tudok csinálni.

-  Na jó, egy kicsit tényleg rásegítettem – vontam meg vállam sértődötten – de miért kell mindjárt ilyen ünneprontónak lenned?!

Szó, ami szó, az idejét nem tudom, mikor volt utoljára úgymond, fehér karácsonyunk. Na nem nyakig érő hóra gondolok, csak éppen akkorára, hogy minden fehérnek tűnjön. Az biztos, hogy már a gyerekinknek is ritkán adatott meg, az unokáknak meg talán soha.

-  Nagy havat akkor szoktam látni – mondta elgondolkodva a legnagyobb unokám – amikor síelni mentünk a hegyekbe.

-  Pedig ha tudnád, mennyivel másabb annak a hangulata, amikor a karácsonyi ebéd után megy ki az egész vendégsereg hógolyózni! Felnőttek, gyerekek, öregek, fiatalok, kicsik és nagyok. Lucskosra hógolyózzuk egymást, a kezünk pedig majd lefagy, merthogy hógolyózni, igazi hógolyót gyúrni csak pucér kézzel lehet. És hát a ruhánk is más volt. 

Nem volt tetőtől talpig, vízálló overreál, hótaposó meg hasonló. Jó kis bőrcipőnk volt, ami félnap alatt jól be tudta szívni a vizet, aztán három nap kellett, mire kiszáradt. Igaz, egy idő után divatba jött a hócipő. Ez olyan volt, hogy a rendes cipőnkre ráhúztunk egy gumicipőt. 

-  Az nem volt kényelmetlen?

-  De mennyire hogy az volt! Az ember bokában nem is tudta mozdítani a lábát.

-  Akkor miért hordtátok?

-  Ez legalább nem ázott át, és még melegített is. Mégiscsak egy réteggel több.

-  Átáztatok, fáztatok, nem volt rendes ruhátok, cipőtök … Akkor mi ebben a jó?

- Kint voltunk a friss levegő, együtt voltunk, együtt játszottunk, mozogtunk, célba dobtunk, versenyeztünk. És ennek a versenynek csak győztesei voltak. Ha eltaláltunk valakit azon nevettünk, ha pedig nem, akkor azon. Aztán amikor már alig éreztük a kezünket, lábunkat, akkor bementünk, a meleg kályha köré ültünk, a gyerekek forró teát a felnőttek pedig forralt bort kaptak és iszogattunk, amíg át nem járta a testünket a meleg.  

-  Ha ez olyan jó, akkor miért nem ezt csináljuk mi is minden év karácsonyán? – vágott köze a legkisebb unoka.

-  Miért is nem? Talán mert nincs hozzá kedvünk?

-  Á, dehogy! – vágott közbe Nórika nevetve – Mert nincs hócipőnk!

-  Ha-ha-ha! Hó nincs, hócipőnk sincs, de jókedvünk az van – nevetett mindenki harsányan.