A Magyar Költészet Napja

Április 11. 

A Magyar Költészet Napja Magyarországon, József Attila születésnapján, minden év április 11-én tartjuk meg. Ilyenkor sok helyen tartanak valamilyen ünnepet, most pl. Rétságon, egy pályázat győztes novelláiból és verseiből készült könyv bemutatóját.

A magyar költészet napját Magyarországon 1964 óta József Attila születésnapján, április 11-én ünneplik. Ebből az alkalomból minden évben irodalmi előadóestekkel, könyvbemutatókkal, költőtalálkozókkal és -versenyekkel tisztelegnek a magyar líra előtt. A rendezvényeken klasszikus és kortárs költők versei egyaránt szerepelnek. Gyakran diákok, vagy éppen a ma is élő szerzők tolmácsolják a költeményeket. A rendszerváltás után a Magyar Írószövetség is csatlakozott a rendezvényekhez.

Mi Rétságon, a Városi Művelődési Központ és Könyvtárban ünnepeltünk, ahol a legújabb „Üzenetek, vallomások, strófák” című antológiát mutatták be, melybe az én novellám is bekerült, amit most közreadok.

Sínes emlékek

Hát nem jön az a … majdmegmondom … vonat! Hogy az a mendergetős ménkű csapna … ! Lefagynak a lábaim! Nem érzem a kezeimet! Még egy átkozott sapka sincs rajtam! Fűtött váróterem persze nincs, az már kiment a divatból! Elszoktam én már ettől! Mostanság indulási idő előtt kiérek 4-5, esetleg 1-2 perccel, egyet szusszanok, aztán már szállok is fel. Nem úgy, mint most. Huh! Huszonöt, vagy tán Harminc perce álldogálok és fagyoskodok itt. Régen legalább volt irhabundám, meg bundakesztyűm … na jó, olyan fincsi, meleg csizmám mint most, az mondjuk nem, de felhúztam 2-3 pár zoknit.

Ha valami felbosszant – és ez újabban nem túl ritka – szoktam mondani, illetve mondja az én korosztályom: „bezzeg az én időmben” …! Bár, ez most éppen nem a legjobb példa lenne. Mert, hogy is volt 50, 60 évvel ezelőtt? Néha – némi túlzással – órákat kellett a vonatra várni. Aztán nagy nehezen füstölve, pöfögve, szikrát és kormot hányva, füleinket nem kímélve, nagy robajjal begurult az állomásra.

Azok a jó, régi vasparipák szinte minden vakondtúrásnál megálltak, többnyire fapadosak voltak, és ahogy visszaemlékezem, az ablakon alig lehetett átlátni. Néha, oly nagy sebességgel robogtak, hogy lehetett mellettük futni.

Mégis, micsoda öröm volt az ablakon – bár tilos volt – kihajolni, a hajunkat lobogtatni, a távoli kisházakat, a mellettünk futó fákat, az aprócska bokrokat nézegetni. Emlékszem, mindenkinek integettünk, és többnyire vissza is intettek nekünk. Voltak nagyon bátor, merész fiúk, akik nyáron, a lépcsőn üldögélve közlekedtek.

Amióta az eszemet tudom, szerettem, szeretek vonatozni.

Így aztán, amikor felvettek a gimnáziumba, nem is tudom minek örültem jobban: a tanulás lehetőségének, vagy a vonatozásnak.  Merthogy onnantól kezdve, négy éven át, reggel és délután közel egy-egy órát töltöttem vonaton, pedig csak alig húsz km-et kellett megtennem. Gyorsan eltelt az egy óra. Rövid idő után, mindenki mindenkit ismert, akár diák, akár dolgozó volt, nem számított. Jókat beszélgettünk, nagyokat nevettünk és az öregek, mintha vigyáztak is volna ránk. Megmerem kockáztatni, közösségé kovácsolódtunk.

Mindennap igyekeztünk nem lekésni a vonatot, mert a következő 12-kor ment. Volt, hogy otthontól az állomásig egy trappban rohantam, és még ez sem volt elég, a vonat az orrom előtt elhúzott. Ám olyan is volt, hogy egy órát vártunk rá. Visszafelé kicsit jobb volt a helyzet, jó előre, kényelmesen kisétáltunk, vagy ha már bent állt a vonatunk, hát felszálltunk rá, és lotyogtunk.

Egyszer azonban nem így történt. Sétáltam az állomás felé rendesen, mint rendesen, hát látom ám, hogy azon a vágányon, ahol az én vonatom szokott állni, a kis füstös elindult. Nem sokat gondolkodtam, futásnak eredtem. Annyira rohantam, hogy észre sem vettem, hogy az utazó társaim mind ott állnak, és türelmesen várnak.  Gyorsan felugrottam az első lépcsőre, és elégedetten tekintettem visszafelé. Akkor vettem észre, hogy mindenki integet, kiabál nekem, hogy rossz vonatra szálltam. Megint nem gondolkodtam, azonmód leugrottam, és persze hatalmasat estem, kicsit a hátamra, nagyobb részt szerencsére a popsimra. Hazudnék, ha azt mondanám, nem ijedtem meg. Sőt!

Ennek az állomásnak volt egy jellegzetes, senki mással össze nem téveszthető bakter nénije (legalább is mi így hívtuk a háta mögött), aki majdnem mindig ott sertepertélt, pontosabban sántikált.  Nem tudni milyen okból, de az egyik lábát nagyon húzta, szemmel léthatóan nehezére esett a gyaloglás. Ettől eltekintve sem volt egy viruló rózsaszál. Hát ez a bakter néni, amikor észrevette az én akrobatikus mutatványomat, nem tudom, hogy csinálta, de egyenesen felém futott, és pár másodperc alatt ott volt. Felsegített, kedvesen hozzám szólt, a tekintete teljesen szertő nagymamás volt.

-      Jól vagy? Lássuk csak, vérzel-e valahol! – tapogatott közben hol itt, hol ott –Nem tört el a karod? Nem tört el a lábad? Nem fáj semmid? Nem szédülsz? – és közben egyfolytában vizsgálgatott.

Aztán amikor úgy látta, hogy kutya bajom, hirtelen villant a szeme, és átváltott boszorkányba.

-      Az anyád keserves mindenit …… hogy az a … - hangzott a hosszú, obszcén kifejezésekkel tűzdelt, indulatos káromkodás – Apád, anyád életre-halálra dolgozzák magukat, hogy jól élhess, te meg játszol az életeddel?!

Csak mondta, csak mondta, végül, mint mondatvégén a felkiáltójel, jobbról, balról kaptam egy-egy hatalmas pofont. Ettől kicsit lenyugodott, és ott hagyott, de még elmentében is hallottam, ahogy szitkozódik.

Aznap kicsit zavartan, fáradtan érkeztem haza.

Nem szándékoztam a kis kalandomat otthon elmesélni, mert tudtam, hogy – finoman szólva – édesapám ideges lesz, és akkor bármi megtörténhet. Jobb az ilyet elkerülni!

Ám, ahogy falun szokták mondani – egy dolog van csak, ami a szellentés illatánál is gyorsabb terjed: az a pletyka – működött. Most én is megtapasztaltam. Édesapám már a kapuban várt. Ez nem volt szokványos. Szóval már tudja, nyugtáztam magamban.

-      Nincs semmi bajod? – kérdezte ezt még kedvesen.

-      Persze hogy nincs – válaszoltam ártatlanul.

-      Neked teljesen elment az eszed? – ezt már dühösen, szinte kiabálva mondta – Azt hittem bátran elengedhetünk egyedül! Azt hittem egy 14 éves tud vonatozni! Tud magára vigyázni! Hányszor mondtuk, hogy … bla bla bla …

Ilyenkor szokott a kamasz agya kikapcsolni. Már nem is hallottam, mit mond, csak azon töprengtem, honnan tudta meg, és hogy ki lehetett a hírforrás. Azóta sem tudom.

Eltelt egy-két év, talán utolsó éves lehettem, amikor szálltam volna fel a szokásos vonatomra. Ám előttem egy terebélyes néni, két szatyorral, próbálkozott. Szemmel láthatóan azon küszködött, hogy fogja-e szatyrot vagy letegye, csak az egyiket, vagy mindegyiket, kapaszkodjon-e, vagy a lábát segítse, de akárhogy próbálkozott, nem jött össze. Láttam, segítenem kell. Elkértem tőle a két pakkot, a karomra akasztottam, így a két kezem szabad lett, még segíteni is tudtam a felmászásban. Nagy nehezen sikerült. Leamortizálva leült az első négyes ülésre, én meg a másikra odatettem a csomagjait.  

-      Köszönöm. Várj csak, lányom! Én – gondolkodott el kicsit – ismerlek téged!

-      Az állomáson szoktuk látni egymást – és indultam volna tovább.

-      Nem, nem – kapta el a karomat – ez valami más. Tudom már! Téged pofoztalak fel … amikor … pár éve …

-      Ugyan, az csak kis legyintés volt – vágtam a szavába – és meg is érdemeltem.

Ekkor mindkét kezével megragadott és magához húzott, majd az egyikkel átkarolta a nyakamat, és jobbról, balról megpuszilta az arcomat. Mindkettőnknek könnybe lábadt a szeme. Ő zavartan elfordította fejét, mint aki kinéz az ablakon, én pedig sietős léptekkel tovább haladtam. 

A csudába! Bepárásodott a szemüvegem! A végén még nem veszem észre, hogy megjött a vonatom – zökkentem vissza a jelenbe. És tényleg: halk, suhogó hanggal begördült a szerelvény. Először meg kellett várni, míg teljesen megáll, aztán hogy leszálljanak az utasok, majd mehettünk mi, a felszállók. „Az ajtók zárodnak” – hallottuk. Innentől kezdve se ki, se be a következő megállóig.

Leültem az első szabad helyre, szárazra töröltem párás szemüvegem és körülnéztem. Senki nem köszönt senkinek, senki nem beszélt senkivel, mindenki a kis telefonjába bújt és nyomkodta. Még szerencse, hogy nekem legalább vannak színes – akarom mondani – sínes emlékeim.