A tánc világnapja, 04.29.

Keringő.

A tánc világnapját a 1982-ben az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta létre. Időpontját Jean Georges Noverre francia táncos és balettművész születésnapjára helyezték. A tánc a pillanat művészete, amelyet megalkotása után nehéz visszaállítani eredeti formájába, mert teljes testünkből és lelkünkből fakad, múlandó pillanatokból épül fel, amelyek örök mozgásra késztetik a táncosokat.  

E jeles napon, a legtöbb ember táncol, én meg csak egy táncról szóló novellámat adom közre, mely e-book formájában, a Százszorszép kötetben jelent meg.      

Keringő

Szeretek táncolni, de legjobban keringőzni. Ha bárhol, bármikor alkalom adódik … hát ki nem hagynám. Két test lágyan, szeretettel, alig észrevehetően egymáshoz simul, felveszik egymás és a zene ritmusát, és szinte suhannak egy szebb világba. Pompás! Egyszerre lépnek vagy száguldanak, perdülnek vagy éppen egy másodpercre egymásba feledkezve megállnak, úgyhogy megszűnik a külvilág. Csak a dallam, a ritmus és Ő van. Hát van ennél csodálatosabb? Imádom. Hál’ istennek volt benne részem, nem egyszer.

Egy tánc – a sok közül – mégis más volt és felejthetetlen maradt.

Nem vagyunk már mai gyerekek, de hagyománnyá alakult nálunk, hogy minden szilvesztert, vagy legalább annak egy részét, kettesben ünnepeljük. Nem úgy értem, hogy magányosan, csak nem barátokkal, gyerekekkel, rokonokkal, hanem kifejezetten a magunk kedve szerint. Egy félnapot nem háziasszonyként akarok ünnepelni. Így történt, hogy az egyik év szilveszter délutánján autóba ültünk és elmentünk Bécsben. Az utcán töltöttük a jeles napot. Meglehetősen hideg volt, de jól felöltöztünk, és a vidám forgatag, az itt-ott megszólaló kellemes zene – no meg a turbópuncs – feledtette velünk ezt az apró kellemetlenséget.

Közeledett az éjfél. Azt hiszem, már mindenki túl volt az első, a második, esetleg a harmadik pohárkán. Én biztosan, az tuti.

Éjfél előtt közös visszaszámlálás: 10, 9, … 3, 2,1, Bimm, bamm, bamm … harangzúgás … majd felcsendült a Kék Duna keringő. Boldog voltam. Ugyanolyan kellemes borzongás futott át rajtam, mint amikor ilyenkor Magyarországon megszólal a Himnusz.

Bundásan, kucsmásan, hótaposóban, hátizsákkal mindenki – ahogy volt – el kezdett keringőzni. Persze mi is.

Egy-két perc boldog hullámzás után, azt vettem észre, hogy a tömeg ritmusa változik. Mintha kis zavar támadt volna. A következő pillanatban már azt láttam, hogy körülöttem tágul a tér, majd egy pár érkezik és ők is boldogan táncba lendülnek. Akarva akaratlanul a szemem sarkából őket figyeltem. Mindketten jól beöltöztek. Bizonyára ők is a téli nézelődésre, nem táncra készültek. A hölgy fején egy kellemes, kékes színű, széles kötött pánt volt, ami nagyon harmonizált a szeme színével. Ráadásul, így szabadon hagyhatta hosszú, hullámos fekete, vagy inkább sötétbarna hajának nagy részét. Ahogy fordult, perdült, a hajzuhatag – némi késéssel – követte gazdáját, vagy egy-két rakoncátlanabb tincs az arcán landolt. Szemmel láthatóan nem zavarta. Kis idő után behunyta a szemét, de még így is azt éreztem, hogy a szemhéj mögött sugárzik, mosolyog a szeme. Gondolatban talán valami nagyon szép helyen, vagy egy hatalmas, fényárban úszó bálteremben suhant, repült a parkettán, csodálatos estélyi ruhában. A férfi, boldogan, szinte szakértelemmel vezette. Teljes volt az összhang. Hiába! A muzsika és a szeretet hatalma csodákra képes! – gondoltam.

Mikor vége lett a zenének, a pár körül táncolók megtapsolták őket. A férfi kedvesen jobbra, balra biccentett egyet, majd mosolyogva kitolta a kerekesszékben ülő partnerét.