Egy romantikus novellám.

 Gina. 

Tegnap az alábbi levelet kaptam, ami némileg csalódás volt, de aztán azt gondoltam, a kis sikernek is örülni kell. „Örömmel értesítem, hogy "Gina" jeligével beküldött pályaműve, irodalmi pályázatunkon, kilencedik helyezést ért el. Az idei pályázatra rekordszámú mű érkezett be, nemcsak az ország különböző pontjairól, de határon túlról is: küldtek novellákat Erdélyből, Felvidékről, Kárpátaljáról, sőt Angliából és Belgiumból is, összesen 184.”

A tenger kékje

A kávézó teraszán egy zakós, farmeres fiatalember állt meg, vállán lazán egy hátizsák, hóna alatt laptop, nyakában fényképezőgép.  Napszemüvegét feltolta a homlokára, és tüzetesen körül nézett. Egy asztalnál, ahol csak egy fiatal lány ült, megakadt a tekintete. A kis kerek asztal mellett két fémvázas szék, a fehér terítőn egy apró virággal díszített, pocakos, porcelán teáskanna. A lány épp töltött a csészéjébe, két marokra fogta, majd óvatosan a szájához vitte és belekortyolt.

Ő lesz az! – gondolta férfi – A-mindenit, de szép! Odamegyek. Essünk túl rajta!

-      Gina? Te vagy?

-      Igen – fordult a hang felé és nyújtotta kezét – Gina Romano.

-      A faluba mondták, hogy biztos itt talállak.

-      Valóban, sokat üldögélek ezen a teraszon. Innen nézem a tengert, innen jönnek a gondolatok.

-      Bemutatkoznék. Fabio vagyok, Fabio Rossi. Újságíró és fényképész. Beszélgethetnénk egy kicsit?

-      Persze. Foglalj helyett! Tölts magadnak teát, ha szereted!

-      Gondolom rájöttél, az új könyved miatt kerestelek. Ott voltam a könyvbemutatódon, de olyan sokan voltak, és olyan sokan álltak sorba a dedikálásért, hogy akkor nem akartalak zavarni. Mehettem volna a szállodádhoz is, mert kinyomoztam ám, hol szálltál meg – mosolygott huncutul Fabio – de biztos hullafáradt voltál, és ilyenkor nem lehet jó riportot csinálni.

-     Ez így igaz. Nagyon jó nap volt, sok olvasómmal találkoztam, rengeteg elismerő szót kaptam, de alig vártam, hogy vége legyen, hogy lezuhanyozzak és ágyba kerüljek.

-     Először is azt szeretném megtudni, hogy kitalált, vagy valós történet?

-     Szerinted?

-   Hát nem is tudom. Annyi rossz történik benne, és mégis pozitív a kicsengése … árad belőle a szeretet, megkockáztatom, a boldogság.

-   A rossz, a szomorú történések sora és a szeretet, nem ellentétek. Az egyik, nem zárja ki a másikat – válaszolt mosolyogva Gina.

-  Azért mégis! Ha nekem leég a házam, megvakul a kislányom, majd nem sokkal utána meghal a feleségem, én abba belepusztulnék. Gyűlölném a világot, gyűlölnék mindent és mindenkit.

Fabio és Gina még hosszasan beszélgettek a regényről, a szeretetről, az élni akarásról és persze az írásról. Úgy tűnt, hogy legalább abban teljes az egyetértés, hogy az írás mindegyiküknek szenvedélye és hogy abban a szerepben mindketten igen jól érzik magukat.

Szó, szót követett, észre sem vették, hogy a nap és tenger a horizonton, már szinte átölelik egymást, amikor egy idős úr megjelent az asztaluknál. Gina apja volt. Pár kedves szót váltottak egymással, majd Gina belekarolt apja izmos karajába, és eltávoztak.

-    Ugye holnap is itt leszel? – kiáltott utána Fabio – Annyi mindenről nem beszéltünk még!

-   Igen! Délután biztosan – válaszolt félig visszafordulva Gina.

Érdekes volt ez az öregúr – gondolta magában Fabio. Mintha csak a regényből lépett volna ki. Alacsony, izmos, magabiztos járás, kérges kemény tenyér, teljesen fehér haj és körszakáll, napbarnított cserzett, arcbőr … na és tekintete … egyszerre éreztem a fekete szeme csillogásában az örömöt és a szomorúságot. Azt mondtam öreg? Igen. Vajon hány éves lehetett? Ginát úgy 20, 25 évesnek nézném, akkor az apja sem lehet egy matuzsálem.

Másnap Fabio kicsit korábban ment a teraszra, ő szerette volna fogadni Ginát, de elkésett. A lány ugyanannál az asztalnál ült, ugyanúgy kortyolgatta kedvenc teáját, és a tengert kémlelte.

-     Szia, leülhetek?

-     Hát persze, már vártalak.

-     Édesapád nagyon kedves embernek tűnt – kezdte a társalgást Fabio.

-   Kedves? – nevette el magát Gina – persze ezt is mondhatjuk, de én inkább úgy fogalmaznék, hogy aranyszívű, de kemény, bivalyerejű ember, ő az, aki mindig talpon marad, és sosem panaszkodik.

-     Megkérdezhetem, hány éves? Mert hozzád képest, kicsit öregnek tűnik.

-   Hozzám képest? – nevette el magát megint Gina, és ilyenkor Fabio még szebbnek látta – Én most nyáron leszek 30, apám pedig ősszel lesz 61.

-     Ez most meglepett. Téged fiatalabbnak, apádat öregebbnek gondoltam.

-    Nem csodálkoznál rajta, ha tudnád min ment keresztül. Mondják, hogy egyik napról a másikra őszült meg, sok évvel ezelőtt.  

-    Miért, mi történt?

-    Majd egyszer talán elmesélem, most beszéljünk inkább a könyvről. Végül is, azért jöttél?! Mi az, ami legjobban megfogott?

-  Bevallom, nem is a történet igazán, hanem ahogy a tenger szépségéről írsz. A színeiről. Olvasás közben el kezdtem számlálni, de huszonegynél feladtam, pedig még a könyv felénél sem jártam. Mindig itt éltél, a tenger mellett, ebben a kisfaluban?

-      Igen. Bár iskolába kiskoromtól apám bevitt a városba. Egy bentlakásos, nagyon jó suliba jártam. Nem volt könnyű megszokni, de végül is megérte, mert ott tanultam meg mindent, amit most hasznosítani tudok. Hétvégeken, amikor apám hazahozott, órákat üldögéltünk a tengerparton, és beszélgettünk. Azt hiszem tőle tanultam meg a tengert szeretni és érezni.

-      Miért mindig csak apádról beszélsz? Édesanyáddal nem annyira jó a viszonyod?

-      Ő már sajnos nem él. Hat éves voltam, amikor meghalt.

-      Ne haragudj! Nagyon sajnálom.

-      Semmi gond! Nem tudhattad.

-      Ne vedd bántásnak, de akkor most újból meg kell kérdeznem, nem rólatok szól a regény?

A lány lehajtotta a fejét, pillanatra levette a napszemüvegét, és pár könnycseppet – csak úgy az öklével, mint ahogy a kicsi lányok szokták – elmaszatolt.  Némi kínos hallgatás után, csendesen elkezdett mesélni. Felelevenítette azt a több mint húsz évvel ezelőtti időt, melyet még együtt töltött a család és boldogok voltak. Aztán azt a rettenetes délelőttöt, amikor jó kislány akart lenni, segíteni akart, és hogy jobban égjen a tűz, petróleumot öntött rá. Még szerencse, hogy anyukája a kertben a zöldséget kapálta és gyorsan észrevette a nagy tüzet. Már ha szerencsének lehet nevezni azt, hogy majdnem teljesen leégett a ház és a kislány több égési seb mellett megvakult. Hosszú ideig ápolgatták, hol a kórházban, hol otthon, mire – leszámítva a látását – teljesen rendbe jött. Édesanyja viszont egyre gyengébb lett. Mindenki azt hitte, csak a házfelújítás és az ápolás miatt kimerült. Mire orvoshoz került, már késő volt. Rák. Bevitték a kórházba, de onnan nem jött vissza. Ott maradt egyedül egy halász, egy fél kész házzal és egy világtalan kislánnyal. 

Ráadásul jött az iskolaválasztás. A falu egyszerű, hétköznapi oktatása nem lett volna célravezető. Maradt a városi, bentlakásos speciális iskola, ahol Braille írást, olvasást tanítottak, sok egyéb hasznos ismeret mellett. A kornak megfelelően, ebben az intézményben találkozott először beszélő képernyőolvasóval. Ma már azonban a laptopján és a telefonján a legkorszerűbb szolgáltatást és alkalmazást használja, amivel az írás és olvasás szinte gyerekjáték.

Kis szünetet tartott Gina, kortyolt egyet teájából, majd ismét mintha szomorúbb lett volna, de folytatta. A családjáról, illetve annak hiányáról beszélt. Arra emlékezett, mennyit szomorkodtak a tengerparton, és hogy mennyire fáj egy elvesztett felségről, anyáról, társról beszélni, de valamiért mégis muszáj volt.

Megint kis szünet következett, amit Fabio nem mert megzavarni, mert a csend fontos, annak szerepe van. A csend, néha többet mond a beszédnél. Végül – némi mosolyt magára erőltetve – Fabio felé fordult, és így szólt:

-  Azért történtek jó dolgok is. Rengetegen segítettek: Antonio atya, a szomszédok, a rokonok és persze a könyvek meg a tenger – sóhajtott nagyot Gina – bár az igazat megvallva, apám nélkül, sehol sem lennék.

-  És mikor kezdtél el írni?

-  Egész kiskoromban, tán 10-11 éves lehettem. Antonio atya mondta, írjam le, ami a szívemet nehezíti, és meglátom, ha kiírom magamból, könnyebb lesz.

-  És könnyebb lett?

-  Igen, egyre könnyebb lett – válaszolt szomorkás mosollyal – bár a bőröm még kicsit őrzi a történések emlékét, a lelkem pedig még inkább, teljesen elfeledni nem tudom, de megtanultam vele együtt élni.  Lassan azt kezdtem érezni, hogy a nehezén már túl vagyok, de nem. Apám nekem a minden; a család, a barát, az otthon, a biztonság, és most lehet, hogy őt is elveszítem.

-  Ugyan már! Felejtsd el! Szemmel láthatóan te vagy az élete, imád téged és büszke rád!

-  Igen, de már nem sokáig! – és elsírta magát.

Hosszú kínos csend következett. Fabio nem tudta mi tévő legyen. Megsimogassa? Átölelje? Szóljon, de mit? Gina nagy lélegzetet vett és folytatta:

-  Beteg. Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála. Tudod mi az?

- Valamennyire. Valami agyi megbetegedés, amitől egyre romlik a beteg memóriája, azt hiszem, és végül … - harapta itt el a szót Fabio.

- Igen. Most még csak korai stádiumban van. Együtt evickélünk a világban, kiegészítjük egymás. Vitaminokat szedetek vele, és kényszerítem, hogy írjon, olvasson, keresztrejtvényt fejtsen, szóval, hogy használja az eszét, de szinte biztos, hogy ez csak ideig –óráig megoldás. Tudtam, hogy előbb-utóbb egyedül maradok, de azt nem gondoltam, hogy ilyen korán.

- Erre ne is gondolj! Egy ilyen csinos, szép és okos lány, mint te, biztosan nem marad egyedül. Társaságba kéne járnod! Többet kellene emberek közé menned! Kicsit nyitottabb kellene lenned! Színház, hangverseny, tánc, buli, az kell neked!

-  Persze, és cigánykereket ne hányjak? – nevette el magát, kicsit keserűen Gina.

-  Na látod! Ez kell! Egy kis vidámság! Amikor mosolyogsz, gyönyörű vagy és szebb lesz körülötted minden!

A könyvbemutatón láttalak először. Már ott nagyon tetszettél, és biztosan nem csak nekem. Olyan elegánsan tartottad a könyvet és mutogattál, jártak, sőt táncoltak az ujjaid, és hozzá mindig az a kedves mosolyod, ami mindig ott bujkál az arcodon. Én úgy láttam rajtad, hogy a bíztató jövőre készülsz, nem a múlttal foglakozol. Akkor, ott elhatároztam, hogy meg akarlak közelebbről ismerni. Az meg se fordult a fejemben, hogy nem látsz.

-  És szerinted, miért voltam napszemüvegben?

-  Hm! Divatból?! – választ nem kapva, kis szünet után folytatta Fabio. – Arról nem is beszélve, hogy láttalak bejönni. Nem kísért senki, nem volt nálad fehér bot, és olyan határozottan, egyenesen az asztalhoz mentél, leültél a székre, mint bárki más, ép ember tette volna.

-  Én is „ép” vagyok, hallod-e? – nevette el magát Gina – de azért elárulok egy titkot. Tudod mennyit gyakoroltam előtte, hogy hogy jövök be, hány lépést teszek, hol találom a szék támláját és miként ülök le?! A dedikálásról nem is beszélve! Biztos észrevetted, apám írta a szöveget és a dátumot, én csak aláírtam.

-  Pedig abban sem lett volna semmi különös, ha valaki, vagy az apád bevezet, vagy  …

-  Nem, nem! – vágott közbe Gina határozottan – engem ne sajnáljon senki, és ne szánalomból vegyék meg a könyvemet.

-  Azért azt továbbra sem értem, ha nem látod a tengert, hogy tudsz ilyen szépen, gazdagon írni róla? Hogy látod a kék árnyalatait?

-  Ki mondta, hogy nem látom?

-  Hát nem azt mondtad, hogy … hogy … szóval hogy …

-  Mondd ki bátran! Igen. Elvesztettem a szemem világát. Igen, vak vagyok, világtalan! De azért látok! Na, nem úgy, mint te, vagy az apám, én az eszemmel, a szívemmel látok. Lehet, hogy jobban látok, mint te. Érzem a tenger illatát, a szellő erejét, hallom, ahogy szállnak a víz felett a sirályok, pontosan tudom, hogy milyen felhők kúsznak az égen, és azok, mint látszódnak a víz tükrében. Mert más, amikor sima a víz, más amikor kicsit fodrozódik, és megint más, amikor viharos erejű szél tombol. Mint ahogy a színe is más. Érted már? – magyarázott Gina egyre lelkesebben.

Fábió pedig elbűvölten hallgatta. Igazából már rég nem a regény érdekelte. Ilyen jól, még soha, egy lánnyal sem tudott beszélgetni. Vele társalogva úgy röpült az idő, hogy szinte észre sem vette, ilyenkor nem jutott eszébe senki és semmi más. Ráadásul, amit eddig soha egy lánnyal kapcsolatosan sem tapasztalt, úgy érezte Ginától kapott valamit, sokat tanult, és még sokat tanulhat tőle.

-  Hogy elment az idő! Nincs kedved velem vacsorázni? – váltott hirtelen témát Fabio.

Ám válaszra már nem volt lehetőség, mert ismét megjelent az idős úr, aki Ginának a karját nyújtotta. A lány felállt, Fabio felé fordult és mosolyogott.

-  Látod, ma nem jó. De holnaptól nagy ünnep kezdődik a vidékünkön. Talán hallottál a Cantine Aperte-ről, a nyitott kantinok, a nagy borok ünnepéről. Mi, ugyanúgy, mint egész Olaszországban, május utolsó hétvégéjén tarjuk. Ilyenkor minden kocsma, vendéglő vagy pincészet nyitva áll a vendégek részére, és különleges rendezvényeket, táncesteket szerveznek.

-  És volna kedved velem táncolni? – fogta meg Fabio Gina kezét – úgy értem vacsora után …

-  Miért ne?! Bár őszintén megvallva, eddig csak apámmal táncoltam, és azt is csak otthon a négy fal között. De Antonio atya mindig azt mondta, mindig mindent ki kell próbálni.

-  Akkor holnap hétre érted megyek!

Másnap mindketten szépen kiöltözve, karonfogva, megérkeztek az egyik közeli, hangulatos vendéglőbe. Szerencsére volt még egy tengerre néző üres asztal, oda ültek le, hisz az fontos, hogy lássák a tenger kékjét. A pincér már ott is volt, hozta az étlapot, két kis kancsó bort, két pohárral, és közben egyfolytában hadarva, mosolyogva beszélt. Fabio töltött a poharakba, koccintottak, ittak egy pár kortyot, majd kinyitották az étlapot.

-  Segítsek? – kérdezte Fabio teljesen természetes módon.

-  Mit?

-  Hát választani, elolvasni, …

-  Gondolod, hogy ha egy könyvet tudok írni, akkor pont egy étlap olvasása kifog rajtam?

-  Bocs ne haragudj, csak hát ez nem hangos könyv, nem Braille írással …

-  Na és? Én már el is olvastam, és választottam is – nevette el magát, majd látva Fabio zavarát, folytatta – szóval elolvastam, már otthon. Megnéztem a neten a vendéglő étlapját.

Ez a közjáték oldotta a kezdeti feszült hangulatot, no meg a finom, édes bor kortyolgatása sem volt kárukra. Ettek, ittak, nevetgéltek, majd elkezdtek táncolni, kezdetben csak finoman, lassan, majd egyre bátrabban.  Vidámak és boldogok voltak. Gina olyan felszabadult volt, mint talán még soha. A mindig vágyott biztonságot érzete minden porcikájában.

Aztán egyszer csak lányok, fiúk, öregek és fiatalok, szinte mindenki, összekapaszkodtak, és így táncoltak tovább. Gyertek, álljatok be ti is! – hallatszott innen-onnan a tömegből.

-  Mit csinálnak a többiek? – kérdezte Gina, Fabio füléhez hajolva.

-  Az emberek karikába álltak, kettőt jobbra, hármat balra lépnek. Ha lassabban mennek, lent tartják a kezüket, ha gyorsabban, akkor könyökben behajtva felfelé, néha meg a kör közepe felé megy mindenki, szorosan összeszűkítve a kört.

-  Tudom már! Ez a ballu sardu!  Álljunk be!

-  Biztos? Nem zavarna, ha …

-  Majd TE vigyázol rám!