A 27. angyali üzenet,
mely így szól: „Azt teszed, amit tenned kell, így hát csak folytasd a jó munkát.” Jó munka kapcsán, írhatnék pékről, suszterről, boltosról, vagy tanárról, vagy bármely szakma képviselőjéről, hisz minden területen vannak, jó, sőt kiváló szakemberek. Ám, akár családi példával is előállhatnék, hisz édesapám órás és szinte ezermester volt, édesanyám pedig profi módon varrt, hímzett a házimunka mellett. De ő festette a kerítést, a szobát, az ajtókat, sőt németül tanított. Én most mégsem róluk írok, hanem egy régebbi, valós történetet veszek elő.
A jó
és nemes munka többnyire örömöt okoz, ám van, aki életét kockáztatja vele,
mégsem adja fel.
Fekete angyal
A sötétben hirtelen zajra lettem figyelmes.
Pontosan tudtam, hogy minek a hangja, hisz már számtalanszor hallottam. A zárda
nagy vaskapuját nyitották, de most mintha lassabban, óvatosabban húzták volna,
kisebb szünetekkel. Vajon ki lehet ott ilyen késő éjszaka?
Megijedtem, hogy katonák jönnek megint és zsidókat fognak köztünk
keresni. Odalopóztam csendesen az ablakhoz, hogy megnézzem, ki van a
kerítésnél. Szerencsére csak az egyik nővér ment ki. Becsukta maga után a
kaput, és még egyszer visszanézett a zárda magas falaira. Ahogy föltekintett,
észrevett engem az ablakban. Megrémültem, hisz tudtam, hogy nem szabadna éjjel
ott nézelődni. Figyeltem, ahogy az apáca halk léptekkel oson végig az utcán és
a földig érő, nagy, fekete köpenye lobog utána. Aztán a sarkon elfordult és már
nem láthattam. Azon kezdtem töprengeni, vajon ki volt az, és miért lopakodott
ki egy ilyen fagyos éjszakán.
Megbeszéltem barátnőimmel, hogy másnap este kilessük a titokzatos
kisurranót.
Tíz óra lehetett, amikor megint hallottam a kapu nyikorgását.
Köntöst terítettem magamra és kimentem a folyosóra. Lábaim remegtek, de
kíváncsiságom felülkerekedett félelmemen és utána eredtem. Már a földszinten
voltam, amikor hirtelen rám kiáltott valaki hátulról:
-Hová menni, Lénike?
Ijedségem kicsit alább hagyott, amikor a rossz kiejtésből rájöttem,
hogy a Ma Soeur áll mögöttem, ő ugyanis nagyon szeretett, és sok mindent
elnézett nekem.
-Én… én … csak lejöttem … fájt a fejem … gondoltam
…friss levegőt szívok – füllentetem bizonytalanul.
-Szégyellni magát össze! Kiszökni éjszakának közepén!
Oh, tu es tou – jours komisz! – mondta félig franciául.
-Kedves nővér, árulja el, hová ment az az apáca?
-Meglátni merre Etellét kiosonni?! Most már gyorsan
menni föl szobája!
-Kérem, Ma Soeur! Ugye tudja, hogy hová ment? Miért
ment?
-Én tudni, de Lénikének nem elmondani és maga nem
meséli tovább társaknak semmit!
Ezután már nem is szólt többet, csak egy ellentmondást nem tűrő,
határozott kézmozdulattal jelezte, hogy fel kell mennem a hálószobába, és nincs
vita.
Felmentem hát. A lányok mind úgy csináltak, mintha aludtak volna,
de amikor rájöttek, hogy csak én vagyok, egyből kérdésekkel ostromoltak. A
büntetéstől való félelmemben azonban, csak azt lódítottam, hogy nem láttam
semmit.
Nehéz időket éltük akkoriban, sorsunk egyre
nyomorúságosabb lett, fáztunk és éheztünk. Minden korty, minden falat szigorúan
ki volt mérve. De mindez eltörpült amellett, hogy tudtuk, bármelyik percben
kiolthatják életünket, és lebombázhatják a jó öreg Hermina zárdát.
Az apácák gyakran leküldtek minket a pincébe, ilyenkor tudtuk, hogy
közel a veszély, s mire a nap följön, lehet, hogy megint kevesebben leszünk.
Egy ilyen estén, megint le kellett mennünk. A 40 lány, a nővérekkel
zsúfolásig megtöltöttük a kis földalatti helyiséget. Ott kuporogtunk végig a
dohos, düledező falak mellett és csöndesen imádkoztunk. A buzgó imádságot
egyszerre fojtotta el a légi bombázó, amely éppen a fejünk fölött repült el.
Aztán a következő pillanatban lesújtott a végzet. Rettenetes robajjal törte át
a falat egy bomba. Az öreg téglák, a szilánkok és a tűzcsóvák úgy szóródtak
szét egy pillanat alatt, mint a hirtelen fölröppenő madarak. Majd lehulltak a
kövezetre, maguk alá temetve az embereket. A sok ezernyi kiáltás néma sikolynak
tűnt az óriási dörrenés mellett, majd később már csak sírás, jajveszékelés és
nyöszörgés hallatszott. Sokan ott helyben meghaltak, vagy súlyos sebet
szereztek. Az életben maradt nővérek máris ápolni kezdték a sebesülteket.
Egyikük azonban már nem segített. Etelle nővér volt az. Végig néztem rajta, s
akkor vettem csak észre, hogy a teste vérben úszik. A bomba teljesen
szétszaggatta a lábait. Az a Nővérke, aki lábon kihordott egy tüdőgyulladást,
mert bármilyen hideg fagyos éjszaka volt, egy napot sem hagyott ki, és ment és
tette a dolgát, most nem mozdult. Háromnapi szenvedés után végleg eltávozott
közülünk.
Beköszöntött a tavasz. A bombázásokat
lassacskán kezdtük kiheverni. Más idők jöttek a Hermina zárdára. Az orosz
katonáknak varrtunk ruhákat, ezért elegendő kenyeret kaptunk.
Egy nap, mikor épp a varrószobában voltunk, kopogtattak az ajtó és
öt idegen ember jött be. A nővérek szívélyesen fogadták és hellyel kínálták
őket. A váratlan látogatók megilletődötten néztek körbe. A kínos csöndet végül
a Főnökanya szakította félbe:
-Miben segíthetek Önöknek?
A vendégek összenéztek, majd a legidősebb megszólalt:
-Tudja Anyám, mi egy volt tábor lakói vagyunk, illetve
voltunk és nem rég szabadultunk ki a fogságból. Azt hiszem, csak mi öten
maradtunk életben. A társaink már ott a táborban meghaltak, vagy elvitték őket,
vagy a legyengült szervezetük nem birkózott meg a betegséggel. Szóval …
köszönetet szeretnénk mondani az angyalunknak ……talán……itt lakik.
Az apáca sajnálkozva nézett az idegenekre. Azt gondolta, hogy a sok
nélkülözés, vagy a sok borzalom látványa, illetve átélése, esetleg a
kínvallatások teljesen tönkre tették az idegeiket, és nem tudják, mit
beszélnek.
-Sajnálom, hogy csalódást kell okoznom, de ez csak egy
kolostor és itt sok jó ember van, de angyalok nincsenek.
-Én gondolni, Mėre Borbála – mondta halkan a Ma Soeur
a Főnökanyához fordulva – Etelle nővért keresni látogatók.
A Főnökanya szeme elpárásodott. A vendégek érezték, hogy jó helyen
járnak, tétován felálltak, zavartan nézelődtek, mint akik nem tudják mi
történik, majd kisidő után a legöregebb vendég csendesen megszólalt.
-Mi a közelben sínylődtünk, állandóan attól rettegve,
hogy valamelyik koncentrációs táborba szállítanak, vagy főbe lőnek minket, …
vagy éhen halunk. Rengeteget éheztünk… Ám éjjelenként megjelent a mi drága
fekete angyalunk. A szöges drótkerítés előtt tíz-húsz méterenként őrök álltak,
de Ő mit sem törődve a veszéllyel, élelmet hozott nekünk. Hason csúszva,
nesztelenül közelítette meg a tábor udvarát fekete köpenyében. A kerítés alatt
csendesen átrakta a kis csomagot, majd betakarta egy kevés földdel és avarral,
ezután elillant. Mi odaosontunk érte és szétosztottuk egymás közt, amit hozott.
Aztán szerencsénkre jött a béke, és el kezdtük keresni
a mi Angyalunkat.
Már végig jártuk az összes környékbeli templomot,
kórházat, pár olyan helyet, ahol esetleg megtalálhatnánk, de senki sem tud róla
semmit.
Azért keressük a fekete angyalt, hogy köszönetet
mondjunk neki.
-Mon Dieu! – szólt meghatva, könnyes szemekkel a Ma Soueur.
– Érti már Mėre Borbála? Etelle nővér volt kiszökni minden éjjeleken. Én nyitni
volt neki mindig kapu.
-De hiszen Etelle nővér……
-Ismerik? Tudják, hogy ki az?! – vágott az egyik
látogató a Főnökanya szavába – gyorsan mutassák be nekünk, hadd láthassuk, hadd
mondjunk köszönetet, hadd boruljunk térdre előtte!
-Etelle nővér biztosan tisztában van az önök
hálájával, de sajnos már nem köszönhetik meg neki, mert eltávozott az élők
sorából – közölte halk, elcsukló hangon az apáca.
A vendégekből egyszerre fakadt ki a sírás. Nem akartak hinni a
fülüknek. Percekig nem tudott megszólalni senki. Csak álltak, és arcukon peregtek le a könnyek.
Mi, lányok – akik páran a szemtanúi voltunk a jelenetnek – kővé dermedve
bújtunk össze, pedig az utóbbi 2-3 évben sok mindenhez hozzászoktunk.
-Az nem lehet! Egy ilyen ember nem halhat csak úgy
egyszerűen meg! Nem halhatott úgy meg, hogy ne tudná, milyen sokan vagyunk neki
hálásak! – mondta egy mankóra támaszkodó fiatalember felháborodottan.
Végül az idős úr összeszedte magát és kis meghajlással a kezét
nyújtotta a Főnökanyának és így szólt:
-A táborban tiszteletre méltó, nagyszerű emberekkel
találkoztam: tudósokkal, kereskedőkkel, tanárokkal, papokkal. Apákkal és
anyákkal, akik életüket adták volna, hogy gyermekeiket megmentsék, …akik már
nem lehetnek köztünk … nem érték meg a békét … és most Etelle nővér is…
Fiatalként mindig azt gondoltam, hogy az ember, csak
emberi viszonyok között lehet ember. De azt hiszem tévedtem. Az igazi ember, az
igazi ember nagysága pont akkor mutatkozik meg, amikor nincsenek emberi
viszonyok.
Már idősebb vagyok, mint az a bácsi annakidején. A sok
év alatt, sokat láttam, hallottam, tanultam, azzal hízelgek magamnak, hogy
talán bölcsebb is lettem.
Több mint hatvan év telt el, de még most is
kristálytisztán hallom az öregúr kedves, szomorú hangját. Igen. Emberi
viszonyok között könnyű embernek maradni, de mi van, ha körülmények nem
emberhez méltóak?
Megjegyzések
Megjegyzés küldése