Pipázás világnapja 02.20.

Órás Nagyapa pipája.

Édesapánkat az unokás „órás nagyapának” hívták, merthogy órás volt. Azóta is így emlegetjük. Sajnos ő már harminc éve nincs köztünk, de kedvenc pipáját gondosan, szeretettel őrizgetjük.

A cigarettázás egyértelműen káros, a pipázás nem annyira. A pipázás nagyban különbözik a cigarettázástól nemcsak azért, mert ízében, módjában attól jócskán eltér, hanem azért is, mert nem okoz függőséget. Akár egyik napról a másikra elhagyható. Sokan a relaxáció egyik formájának tartja, állítólag tökéletesen ellazít, kikapcsol, akár magvas gondolatok születését is eredményezheti. A pipa egyébként a hosszú szár miatt hideg füstöt eredményez, ami azért lényegesen kevésbé ártalmas.

A pipázás története az őskorig nyúlik vissza. A szellemvilággal való kapcsolatteremtés szertartásaihoz kapcsolódik. I.e. 5000–3000 év óta ismert, hogy vannak növények, melyeket meggyújtva vagy az izzó növény füstjét beszíva élénkítő, illetve kábító hatás érhető el. Erre a célra őseink többféle növény elszáradt levelét is kipróbálták, megkóstolták. A dohánylevél szívását Európában Amerika felfedezésétől számítjuk. A pipázó indiánokat utánozva Kolumbusz és társai hozták be Portugáliába, ahonnan 1560 után Jean Nicot francia diplomata terjesztette tovább. Az ő nevét őrzi a dohány alkaloidjának nikotin elnevezése is. Eleinte gyógyászati célokra alkalmazták, s széles körben elterjedt szokásként a XIX. században élte a fénykorát. Ekkor már művészi szinten dolgozó pipametszők voltak Budapesten, Bécsben, Franciaországban és Olaszországban.  

Íme egy-két nagy pipás: