Egy oklevél

A MEGBOCSÁTÁS

című antológiába került az egyik novellám, mely itt található, 204 oldalon:  https://mail.google.com/mail/u/0/?tab=rm#inbox?projector=1  Ha valaki kíváncsi rá, a hivatkozásra kattintva elolvashatja. Ez úttal nem az én művemet teszem nyilvánossá, hanem egy pályázó társamét, akinek úgy gondolom szép és főleg nagyon aktuálisak a gondolatai.  

Bahus Antal Katalin, A szív lángja

Egy reggel elmentek a gyerekek iskolába, 10 perc után szaladva jöttek haza, mert a tanárok hazaküldték őket. Kitört a háború. Megállt az élet. Mindenkit elvittek katonának, fiatalt és időset egyaránt... A boltok polcai kiürültek, bezártak, sokszor órákig nincs áram. Nem mehettünk ki, kijárási tilalmat vezettek be. Ha éjjel szólal meg a sziréna, sírva ugrik fel gyermekem. Nem tudom, ez amit átél megbocsátható e... ? Nem tudom hogyan védjem meg őket. Lassan belebetegszem az aggodalomba. Már röpült el fölöttünk rakéta mi van ha célt téveszt?... Hogyan tudnám megvédeni a gyermekeim egy olyan háborúban, ami nem a mi harcunk....

Csoda szép nap a mai,

Hűvös téli szellő kíséri.

Sétálunk boldogan, hisz a hangulata csuda jó,

Mihez semmi sem fogható.

Veszek egy nagy levegőt, érzem szinte

megdermed az arcom.

Nem messze tőlünk gyerekek boldog játéka töri

meg a csendet,

S az apák szelíd hangja,

Mivel gyermekeit rendre utasítja.

De várj, mi történik? Az ég miért sötétlik?

Uram, mi történik?

Miért sír az ég is?

Futva irány haza,

Az ártatlannak nincs választása.

Nem gyerek nevetés, amit hallunk.

A sziréna váltja hangjuk.

Ember, ember ellen!

Istenem, ne engedd el kezem!

Miért kell a háború?

Kinek jó, ha a nemzet szomorú?

Körbe nézek szívem nagyot dobban,

Nem látni már játszó gyermeket,

S a büszke apák is eltűntek.

Istenem..! el ne engedd kezem,

Segíts szeretteim megvédenem!

Elmúlik majd tudom jól,

S nem marad utána semmi jó.

Létezik az igaz megbocsátás?

Letenni a terhet mi nyomja szíved,

Hogy életed újra felépíthesd?

Istenem, el ne engedd kezem,

védd meg az ártatlant!

Többek kérésére, mégis iderakom a novellámat:

A vér-szava

    Kettesével szedtem a lépcsőket, és rohantam fel a második emeletre, egyenesen az utolsó kórterembe. Lihegve értem az ajtóhoz, ahonnan épp egy fáradtnak tűnő nővérke lépett ki.

-      Hogy van? Bocsánat, Éva vagyok, Kiss Mária húga.

-      Jobban. A lehetőségekhez képest nagyon jól.

-      Bemehetek hozzá?

-      Igen, de csak kisidőre. Sokat kell pihennie. Nagyon gyenge.

-      Teljesen rendbe fog jönni?

-      Kérem, ezt inkább a doktornővel beszélje meg!

Óvatosan lenyomtam a kilincset, halkan beléptem. Mária mozdulatlanul, csukott szemmel feküdt, mint aki mély álomban van. Az arca kicsit sápadtabbnak tűnt a megszokottnál, a szája szélét kifejezetten kékesnek láttam, de a ráncai mintha kisimultak volna, szinte szép volt. Számomra nem egy nagyon beteg ember látszatát keltette. Kicsit megnyugodtam.

Leültem az ágya mellé. Azon tépelődtem, mi volna a helyesebb: ha hagyom aludni, vagy ha beszélek hozzá. De mit is mondhatnék? Két-három éve nem beszéltünk egymással. Hogy most itt vagyok, az is csak a fiának volt köszönhető. Jani hívott fel azzal, hogy bár az anyja megtiltotta, ő mégis úgy látta helyesebbnek, hogy az egyetlen testvérének tudnia kell mi történt.

Mária közben megmozdult. Mintha kicsit kinyitotta volna a szemét.

-   Marikám! Megismersz? Én vagyok, Éva.

Marika lassan kicsit elfordította a fejét, mint aki nem kíváncsi a látogatóra. Óvatosan, gyöngéden megfogtam a beteg kezét, ám Mária elhúzta.

Jézusom! Hogy jutottunk idáig? – gondoltam. –Nem akar rám nézni! Nem akarja, hogy hozzányúljak! Talán azt szeretné, hogy elmenjek? Lehet, hogy csak rontok az állapotán? Nem! Nem mehetek el! Nem lehet, hogy egy gyönyörű testvéri kapcsolatnak ez legyen a vége!

Ahogy visszaemlékezem, mindig sokat vitatkoztunk, sok mindenről másképp gondolkodtunk, de sosem vesztünk össze rajta. Olyan pedig végképp nem volt, hogy egy napnál hosszabb mosolyszünet legyen köztünk. Pedig az élet elég messzire sodort bennünket egymástól hosszú időre. Én születésemtől, a mai napig itt éltem Magyarországon. Itt tanultam, itt mentem férjhez, itt dolgoztam nyugdíjamig, itt éltem meg a rendszerváltást és a politikai csatározásokat. Nővérem külföldre ment férjhez, és csak a rendszerváltás után, férje halálát követően költözött haza a fiával.

Amióta hazaköltözött, azóta vitatkoztunk csak igazán jó nagyokat, és meglehetősen keményen. Mindketten katolikus nevelésben részesültünk, de én jól éreztem magam a szocialista környezetben és nem nagyon koptattam a templom lépcsőjét. Nővérem viszont vallásosabb lett, mint valaha, és a „Nagymagyarországról” álmodozott. Mindketten elítéltük a korrupciót, de abban már nem tudtunk megegyezni, kik a legnagyobb gazemberek.

Egy idő után már, ugyanabban a képben mást láttunk, ugyanabban a hírekben mást hallottunk, ugyanabban a cikkben mást olvastunk. Már szinte semmiben sem tudtunk megegyezni.

Aztán jöttek a személyes sértegetések. Hogy ki a butább, ki a rövidlátóbb, ki a műveletlenebb, és melyikünk a nagyobb magyar. Annakidején még jól kiveszekedtük magunkat, aztán öleléssel és puszival búcsúztunk egymástól.

A mélypontra akkor jutottunk, amikor nővérem tudomására jutott, hogy pár barátommal elmentem egy tüntetésre, és ő nemes egyszerűséggel „lecsőcselékezte” azokat.

Égszakadás, földindulás! Ilyen még nem volt! Egymásnak estünk. Persze nem tettleg, csak szóban. De ahogy szokták mondani, a szavak néha brutálisabbak, fájóbbak, mint a tettek. Na, nem azért, mert válogatatlan obszcén jelzőket használtunk, hanem mert szándékosan egymás hibáit felnagyítva, gyengeségeit kifiguráztuk, igyekeztünk minél több sebet ejteni. Sikerült! Mindketten vérig voltunk sértve, mindkettőnk meggyőződése volt, hogy a másik miatt. Innentől kezdve, nem kerestük egymás társaságát, de még a karácsonyi, az újévi és a húsvéti jókívánságok is elmaradtak.

Megváltozott a világ. Nagyon megváltozott. Nem hiszem, hogy csak az én érzékenységem mondatja ezt velem. Régebben is voltak fehérek és feketék, hívők és ateisták, keresztények és zsidók, karrieristák és feladat orientáltak, puncsosok és dolgozók, de ezen nem vesztek össze emberek, barátok, rokonok! Testvérek! Nem váltak egymás ellenségévé!

És most itt ülök, nem néz rám az egyetlen testvérem, nem engedi megfogni a kezét, nem tud nekem megbocsátani. Pedig kitudja, mit hoz a holnap.

Merengésemből Marika mocorgása riasztott fel.

-      Marikám, én vagyok itt, Éva. Tudod, a te bolondos húgocskád – simogattam meg a fejét – Hallod, amit mondok? 

Közben bejött a doktornő.

-      Nem zavarok, csak rápillantok, hogy minden rendben van-e – suttogta halkan a doktornő, miközben megnézte a beteg pulzusát – Jól teszi, hogy beszél hozzá. A tapasztalatunk az, hogy bár ilyenkor a betegek nem tudnak válaszolni, de hallják és értik a hozzájuk intézett szavakat.

-      Rendbe fog jönni?

-      Bízom benne. Bízzunk benne! – de ezt már kifelé menet mondta, alig hallhatóan.

-      Marikám, én sosem akartam neked rosszat, és nagyon szeretlek. Megbántottuk egymást. Úgy látszik sebes lett a testvéri szeretetünk. Lett? Nem. Ez így nem igaz. Ez úgy hangzik, mintha semmi közünk nem lenne hozzá. Lőtt sebet kapott … nem így sem igaz. Ez meg olyan, mintha más tette volna. Nem más lőtt ránk. Ezt mi csináltuk, ez a mi közös felelőségünk, sokunk felelősége. Jaaj! Nem azt akarom mondani, hogy te, vagy mások miatt jutottunk ide. Ha legalább én okosabb és türelmesebb lettem volna … ha a világ iránti mérgemet, dühömet nem rajtad akartam volna levezetni … Nagyon bánt. És félek, hogy túl későn nyílt ki a szemem.

Annyi mindent akartam volna még mondani, de összeszorult a torkom, és keményen összeszorítottam a szemem, nehogy kicsorduljon egy könnycsepp.

Pár perc, de lehet, hogy csak pár másodperc után megint Marikám keze után nyúltam, megfogtam. Most nem húzta el. Gyönge, fehér kis keze, belesimult a tenyerembe. Éreztem, mintha megmozdult volna. Boldogan nyitottam ki a szemem, de látványtól még jobban elszomorodtam. Csukott szeméből szakadtak a könnyek, mozdulatlan, sápadt arcán folyt végig, a párnáját áztatva. A szája remegett. Vagy mondani akart valamit? Nem tudom, mert könnyeimtől, már csak homályosan láttam.

Így maradtunk egymás mellett némán, míg be nem sötétedett. Úgy tűnt mélyen elaludt. Óvatosan felálltam, fölé hajoltam, megsimogattam a fejét, megpusziltam a homlokát, és fülébe súgtam:

-      Holnap megint jövök, te csak pihenj és gyógyulj! Foguk mi még együtt kirándulni, meglásd!

 

Másnap korán reggel megszólalt a telefon. Jani volt. Röviden, elcsukló hangon közölte, hogy édesanyja hajnalban örökre eltávozott közülünk. Szeretné, ha valamikor, minél előbb átmennék hozzá.

A hír lesújtott, de igazából nagyon nem lepett meg. Talán kegyetlenségnek hangzik, de azt gondoltam, jobb hogy így történt. A doktornő szerint a baloldala lebénult. Nem hiszem, hogy az én álladóan nyüzsgő, kirándulást és utazást kedvelő, kertészkedő nővérem így szeretett volna élni. Beszéd és mozgás nélkül, kiszolgáltatottan? Az nem élet.

 

Kerestem valami fekete ruhát, felöltöztem és elindultam. Mehettem volna autóval, vagy busszal, de inkább a gyaloglást választottam. Az legalább jól lefáraszt, elzsibbaszt.

Megérkeztem. Némán egymás nyakába borultunk és sírtunk. Majd egy kis kulcsot adott.

-      Ez az íróasztalának a kulcsa. Még semmi baja nem volt, szigorúan meghagyta – és többször is elmondta – hogyha vele valami történik, ezt adjam neked, és amit ott találsz, az mind kizárólag a tied. Azt csinálsz vele, amit akarsz.

-      Mi van benne?

-      Fogalmam sincs. Gyakran írogatott, rendezgette a papírjait, de igazából engem sosem érdekelt különösebben. Szóval nyisd ki, nézd meg, én addig összeszedem a kegyeleti ruhákat.

Kíváncsian illesztettem be a kulcsot. Kinyitottam. Egy kis dobozka, tele bizsuval és ékszerekkel. Egy nagyobb doboz, tele fényképekkel. Ez érdekesnek látszott, mert szüleinkről, nagyszüleinkről voltak egészen régi képek. Na, ezt majd később végig nézem – gondoltam magamban – mert négy hímzett terítőbe becsomagolt, zsinórral átkötött csomagocskát találtam a szekrényke mélyén. Hát ez meg mi lehet? Izgatottan bontogattam. Naplók voltak. Úgy tíz, tizenkettő lehetett. Szóval a nővérem naplót vezetett. Sosem mondta.

Kinyitottam a legutolsót. Ott még sok üres oldal volt. Ezt alig egy éve kezdte írni. Beleolvastam.

„ … rájöttem, hogy vannak helyzetek, amikor könnyebb elmerülni, mint felülemelkedni. Talán jobb lenne, ha meghalnék, …”

Jézusom! Marika meg akart halni?!? Ennyire elkeseredett, és nem keresett engem? Böngészem tovább a kusza írást:

„ … annyi mindent megtanultam az életben, és még így is annyi mindenre túl későn jön rá az ember. Sokat kell még tanulnunk. Haragszom magamra, meg mindenkire – rád is Évikém – haragszom, vagyis csak haragudtam. De lehet, hogy amit érzek az nem is harag, hanem félelem. Meg ne kérdezd, mitől félek, mert azt én magam sem tudom. A jövőtől biztos nem, mert nekem olyanom már nincs …”

Szomorúan olvasom a fájdalmasabbnál, fájdalmasabb mondatokat. Érzem és tudom, hogy elkeseredett, de nem mérges és csak a szeretet, meg az aggodalom beszélt belőle.

Mi megbocsátottunk egymásnak. Mi megbékéltünk. Talán kicsit későn, vagy túl későn, de sikerült. Gary Chapman egyszer valami olyasmit mondott ….. Az igazi kapcsolatok mindig magukban hordozzák a megbocsátás és a kibékülés lehetőségét.

Testvérek vagyunk. Hiszem és tudom, hogy a vér-szava mindig, mindent felülír, túlél.