Április 11.

Megjelent egy novellám.

 Április 11-e a Költészet napja, erről egyik évben sem feledkezek meg. Most el sem feledhettem volna, mert egy könyvbemutatóra voltam hivatalos. Az „Üzenetek, vallomások, strófák” című antológiában jelent meg egy novellám.

Íme a novella:

                                                                     Elhallgatás

-      El kell olvasnod! Ez kötelező!

-      Nem érek rá – szólt hanyagul Gergő a fotelből, miközben a telefonját nyomkodta.

-      Olvasd el! Kihoztam a könyvtárból, most már azt sem mondhatod, sehol nem férsz hozzá.

-      Eddig sem mondtam.

-      Arról nem is beszélve, hogy fent van a Neten – szólt közbe Nagyapa.

-      Jó, de hát tudod, hogy számítógépen nem tud olvasni mert megfájdul szegénynek a szeme.

-      Bezzeg órák hosszat játszani rajta, meg csetelni azt tud, attól nem fájdul meg a szeme.

-      Jaj, ne legyél már ilyen negatív! – szólt Anya, szigorú pillantásokat vetve apja felé – Te sem szeretted annak idején a kötelezőket olvasni, tőled tudom.

-      Na, ha már itt tartunk! Azért nem mindegy, hogy Tolsztoj, Solohov vagy Karinthy! Igen, utáltam, de mégis elolvastam a Csendes Dont és a Háború és békét, meg a többit, pedig anyám nem udvarolt körbe. Megjegyzem, a végén még tetszett is.

-      Csakhogy neked akkor sokkal több időd volt, mint szegény Gergőnknek.

-      Nekem? Minden nap meg kellett etetnem a kis állatokat, az isten tudja hány vödör vizet kellett felhúznom, fát és szenet behordanom, és a söprés is a mi feladatunk volt. Te kis városi gyerek! Fogalmad sincs róla, milyen tavasszal a sár, ősszel a falevelek, vagy télen a hó miatt a ház körüli tisztántartás. Ja, és régen nem annyi hó esett, mint manapság.

-      De nem kellett judora, külön matekra meg angolra járnod.

-      Neki se kéne! Csak te erőlteted.

-      Mert azt akarom, hogy legyen belőle valaki. De te ehhez nem értesz, nézd inkább azt a … azt a … azt a …focidat! – mondta mérgesen, szinte kiabálva Anya.

Anya még egy ideig füstölgött magában, aztán megenyhülve ismét a fiához fordult. Beszélt az olvasás nagyszerűségéről röviden, meg arról, ha egyszer kötelező, akkor kötelező, meg kell tenni ha érvényesülni akar, persze a sport a legfontosabb, mert abban van a jövő, főleg egy ilyen nagy tehetségnek … meg még a jó ég tudja miről nem. Hogy Gergő ebből mennyit hallott, a tudatában mennyi ragadt meg, vagy hogy mennyire értett vele egyet, azt csak sejteni lehetett, mert egy pillanatra sem vette le a szemét szeretett, nagyon okos telefonjáról.

A vacsorához persze ő is asztalhoz ült – mert a már jó ideje illatozó kedvenc megtette a maga hatását – és némán nyomta be a rengeteg milánóit. Mondjuk sok szóra nem is volt szükség, mert Anya egyfolytában beszélt. Kérdéseket is tett fel, ám azt általában meg is válaszolta. Evés után nagyapa ment a TV elé, Gergő a szobájába indult, de Anya még utána szólt:

-      Gergőkém, a könyvet itt ne felejtsd! Az ágyban még pár órácskát olvasgathatsz. Én is lánykoromban ott szoktam olvasni, pedig nagyapád nem nézte jó szemmel. De jó is volt! –  sóhajtott nagyot.

-      Hagyd már békén azt a gyereket! Nagy fiú, tudja ő, hogy mi kell neki – korholta Nagyapa a lányát.

-    Jaj, dehogy tudja! Istenem, mi lenne veletek nélkülem? Vagy azt akarod, olyan legyem, mint az apja?! – és duzzogva elment mosogatni.

Másnap Anya első kérdése az volt:

-  Na, olvastál belőle egy-két fejezetet?

-  Nem.

-  Miért nem?

-  Törit tanultam.

-  De ugye délután, ha haza jössz …

-  Nem – vágott közbe Gergő – Későn jövök haza, edzésem lesz. Heló – és már csak az ajtó csapódását lehetett hallani.

Eltelt egy nap, két nap, tán több is. Az olvasásról nem beszélt senki, de bent volt a levegőben. Anyának valahogy mindig mindenről ez jutott eszébe. A kötelező!

Ám Gergő mindig átkozottul el volt foglalva, vagy kitudja. Egy biztos, csak Anyát zavarta az a fránya kötelező irodalom. Gyakran fájdalmasan felsóhajtott: Jaj, mi lesz ebbel a gyerekből?!

Egyik délután – Gergő még nem volt otthon – csengettek. Anya nyitott ajtót. Lili, Gergő osztálytársa állt az ajtóban.

-      A fiam nincs itthon. Tudok valamiben segíteni?

-      De kár! Megígérté, hogy kölcsönadja a Tanár úr című könyvet.

-      Ne haragudj, de az sajnos nem megy! – vágott szomorú arcot anya.

-      Gergő azt mondta, bármikor …

-      Bármikor, ha már elolvasta – vágott türelmetlenül a szavába.

Lilinek kerekre nyílt a szeme. Mit jelentsen ez?! Mi az, hogy „majd ha elolvasta”? Ez most tényleg ennyire irigy, vagy ennyire tájékozatlan? – morfondírozott magában a leányzó. Az igaz, hogy soha, egyetlen nyilvános előadáson nem volt ott az anyja, de azért azt csak tudja, hogy a fia a színjátszókör oszlopos, legkedveltebb tagja. Vagy azt se?

-   Ezt nem értem – vakarta meg felebúbját Lili – Gergő, nem hogy elolvasta, de a színjátszókörben ő adta elő a Magyarázom a bizonyítványomat, és óriási sikere volt.

-    Az nem lehet! Napok óta mozdulatlanul itt hever a könyv a polcon.

-  Ó, ez már pár évvel ezelőtt volt – legyintett Lili – egyébként Geri imádja Karinthyt. Pár nappal ezelőtt, amikor tettük rendbe a konyhát, és ő mosogatott, egyfolytában Karinthyról mesélt. Karinthy így, Karinthy úgy, meg a humora, meg a …

-    Mit csinált? Mosogatott? Olyat az én fiam soha az életben nem csinált!

Anya alig várta, hogy fia haza érjen, és a dolog végére járjon. Még szerencse, hogy Lili egyből felhívta barátját, és mindenről beszámolt. Anya persze dúlt-fúlt, egykori férjére gondolt, aki tehetséges fiatal színészként indult, aztán még fiatalon májrákban meghalt. Nehezen tudott vibráló gondolatai közt rendet teremteni, bármennyire koncentrált. Nem értett semmit, de már megszülettek a kérdések a fejében, amikor hallotta a kapu nyekergést, amiből tudta, hogy eljött az ő ideje.

Gergő hazafelé látott az útszélén egy pitypangot, leszakajtotta. Amikor kipattant az ajtó, és megjent Anya, vette a nagy lélegzetet, Görgő előre nyújtotta kis szerény virágot és azt mondta: Virágot a virágnak! Ez a három szó, no meg az a kis gaz, kimosta az előre meggyártott mondatokat, és csak annyi jött ki:

-      Háááát, megjöttél fiam?

-      Látod!

-      De hát miért nem mondtad, hogy olvastad már a kötelezőt?!?

-      Először is, mert nem kötelező, csak ajánlott, másodszor, sosem kérdezted.

-      De akkor miért hagytad, hogy kihozzam a könyvtárból?

-      Kértem én tőled ilyet?

-      És mi az, hogy mástól kell megtudnom, hogy a színjátszókör tagja vagy? Mióta is?

-      Három éve. Akkor megkérdeztem, mit szólsz hozzá, te pedig azt mondtad, fölösleges időpocsékolás, csak a sportra koncentráljak, abban van a pénz, meg hogy nehogy apám sorsára jussak. Gondolkodtam. Én jártam színészkedni, neked meg nem fájt miatta a fejed.

-   Azért ezt nem vártam tőled! Ezt nem így kellett volna! – hajtotta le és csóválta szomorúan a fejét, majd fiára nézett, szemében valami furcsa csillogással, és folytatta – Tényleg olyan jó vagy fiam?

-      Azt mondják.

-      Tudod mit? Akármikor lesz, a következő bemutatóra – ha hívsz, ha nem – bemegyek! Be én!

-     Jó. „… de mostanában ne tessék bemenni az iskolába... a kaput kiemelték... most átalakítják... nincs kapu... nem lehet bemenni... majd egy-két hét múlva...” *

Nagyapa a bajusza alatt mosolygott, Anyának tátva maradt a szája és az a ritka pillanat jött el, hogy elakadt a szava. Gergő mosolyogva átölelte, megpuszilta és már nyúlt is telefonjáért, majd mindent feledve, belemélyedt.

 

                                                                                    *Karinthy Frigyes, Tanár úr kérem