Egy mesém

Szeretet, Kitartás, Bizalom.

Ezt a címet viseli az a mesém, melyet a MESÉK A VELENCEI-TÓRÓL című meseíró pályázatra küldtem be, és most közre adok. Szeretettel küldöm minden természet kedvelőnek!

                                Szeretet, Kitartás, Bizalom                    

Amióta világ, a világ, köztünk élnek a sárkányok. Tudom, hogy nem hiszed, mert nem látod őket nap, mint nap, de akkor is így van. Arról viszont talán tudsz, hogy vannak félelmetes, gonosz sárkányok, de a többség jóságos és segítőkész. Nos, én most ilyenekről fogok neked mesélni. Úgy hívják ezt a fajtát, hogy wattergreen sárkányok, röviden csak SWG. 

Ők voltak azok, valami csodálatost alkottak, ők voltak azok, akik a partifecskék legjobb barátai lettek és ők voltak azok, akik valami nagy, hétpecsétes titkot hagytak barátaikra, a fecskékre, többszáz évvel ezelőtt.   

Tudvalevő, hogy a partifecskék agyag vagy homok domboldalba rakják fészkeiket, és ott költik ki fiókáikat. Ezek majdnem mind egyformák, de van köztük egy, amelyben hihetetlen hideg van, úgy -200 C fok körül lehet.  Fecskekirály egy ilyenben helyezte el a sárkányoktól kapott kincset, és fiainak mindig elmesélte a történetet, a sárkányokkal való barátságukat és hivatásukat. Szigorúan intve őket arra, hogy csak nagyon nagy baj esetén nyithatják ki azt a lyukat, és a bent levő dolgot a leggondosabb fecskeanyónak kell odaadni, aki tudni fogja majd a tennivalót. A történet és az intelem fiúról fiúra szállt, és közben eltelt többszáz év.  

A XX. század sok változást hozott a környéknek. Egyre többször, egyre szárazabb nyarak követték egymást, ez önmagában sem jó. Ráadásul az itt élő emberek többsége nem  törődött a saját környezetével, szemeteltek, pazarolták a vizet, nem a tó és a körülötte lévő élővilágot tartották a legfontosabbnak. Mindezt betetőzte, hogy a környékre költözött egy nagypocakos, dúsgazdag férfi, Fukarházi Dolárdodó, akit csak egyszerűen Dodónak szólítottak.  Dodó megvett egy, majd még egy, majd még rengeteg telket, és elkezdett szállodákat, emeletes házakat építeni, lebetonozta a környéket, és ráadásul imádott vadászni.  Sokan mondták neki, hogy nem lesz ez így jó, tönkre teszi a vidéket, de őt ez egy szemernyit sem érdekelte. Sőt, minden erejével és hatalmával azon volt, hogy megakadályozza a víztárolók építését, a kis patakok szabályozását. A tó egyre kisebb és egyre sekélyebb lett. Az emberek, de különösen az állatok sokat szenvedtek emiatt. Egyre több kishal halt meg, egyre több madár hagyta el régi fészkelő helyét és keresett más vidéken otthont fiókáinak. A nádirigókat nagyon bántotta a dolog, mert sok rokonuk is távozott. Hónapok óta beszélgettek erről a madarak, és úgy gondolták, hogy valamit tenni kell. A nádirigók királya, III. Nándi, összehívta a Madarak Nagygyűlését, amire kivételesen bármilyen állat eljöhetett.  

- Szeretettel és tisztelettel köszöntök minden megjelentet! – kezdte mondandóját III. Nándi – Mint bizonyára tudjátok, azért jöttünk össze, mert otthonunk kezd elviselhetetlen lenni. Az emberek úgy látszik, nem sokat törődnek vele, ezért nekünk kell összefognunk és cselekednünk.

- Úgy, van, úgy van! – hangzott hol innen, hol onnan.

- Ki akar először megszólalni? – kérdezte III. Nándi. 

- Én, ha nem bánjátok, – szólt szerényen a harcsa – mert családjainkat óriási veszteség érte. Elég baj az nekünk, hogy a halászok folyamatosan ritkítják sorainkat, de semmi ez ahhoz képest, amit a meleg, oxigénhiányos víz okoz nekünk. Testvéreink, rokonaik ezrei halnak meg nap mint nap, és semmit sem tehetünk. Még annyit sem, mint a madarak, akik esetleg elrepülnek és máshol raknak fészket.

- Na ne gondold! – szólt vissza haragosan egy partifecske. – Ősidők óta itt a fészkelő helyünk, hol találnánk ilyen jó domboldalt másutt? 

- Azt hiszitek nekünk könnyebb? – vágott közbe egy harkály – Sorban vágják ki a tölgy, a nyár és juharfákat, eltüntetve ezzel odúinkat, fészkeinket!  

- És mit szóljunk mi? Velünk ki törődik? – kiáltott be egy szarvasbogár. – Ha nincs nagy fa, nincs korhadt gyökér, nem lesz bölcsője a kicsinyeinknek! 

- Nyugalom! – szólt csendesen III. Nándi – nem veszekedni jöttünk, hanem megoldást keresni. Egy biztos! Ez így tovább nem mehet! 

- Mi viszonylag hosszú életet élünk – szólt közbe nyugodt hangon egy lúd – de semmi ez ahhoz képest, amit a teknősök élnek. Nálunk a családban egy mende-monda járja, igaz vagy nem, nem tudom, de azt mondják az öregek, hogy valamikor segítő, tójavító sárkányok éltek itt a környéken, és a titkukat a partifecskékre hagyták. Azt javaslom, keressük fel az öreg és bölcs teknős apót, és kérdezzük meg, mit tud róla! 

- Szerintem ez butaság – legyintett a daru. 

- Egy próbát megér – válaszolt III. Nándi – de teknős apó nagyon lassú, javaslom menjünk inkább mi ő hozzá, és kérdezzük meg. 

Ezzel a madarak, bogarak, emlősök és minden állat, aki ott volt, felkerekedett, és elindultak teknős apó otthonához. A jó öreg épp szunyókált, de a hívó szóra kidugta a fejét, és kíváncsian kérdezte:

- Hát ti meg mi járatban itt? 

- Hozzád jöttünk tiszteletreméltó, bölcs teknős apó. Kérdésünk lenne, ha nem zavarunk.

- Kérdezzetek bátran, ha tudok segítek!

- Azt mondják – kezdte udvariason III. Nándi – te tudsz valamit a segítőkész, tójavító sárkányokról. 

- Ez így igaz. Apámtól hallottam, ő meg az ő apjától, hogy éltek itt sárkányok, és a titkukat a partifecskékre bízták. Miért nem kérdezitek őket? 

- Partifecskék – fordult most a király őhozzájuk – miért nem szóltok semmit? 

- Felséges urunk, a Fecskék-fecskéje, csak minket, fiatalokat küldtek el, mert ő már nagyon öreg, majdnem húsz éves. Mi most halljuk ezt először, ám Ő, a Fecskék-fecskéje, biztosan tud valamit, mert valami nagy titkot gyakran emlegettek. 

- Hát akkor ne habozzunk! Irány a fecskepart! 

Nem szaporítom a szót, az állatok elmentek a partifecskék partjára, és megkeresték a Fecskék-fecskéjét. Ő arra kérte a jelenlevőket, hogy menjenek haza, csak a királyok maradjanak, hogy először velük beszélje meg a teendőket. Így is lett. Elmesélte nekik, hogy ezek a sárkányok, az SWG-k, általában vizes, mocsaras vidékeken tanyáznak, és amit a természet, vagy a tudatlan, gonosz emberek tönkre tesznek, azt helyrehozzák. Ez a hivatásuk. Valamikor, réges-régen, itt, a Velencei tónál töltöttek elég sok időt. Nagyjából akkortájt, amikor erre felé mocsaras, vad vidék volt. Nem lehetett itt, de még a környékén sem élni, nemhogy fürödni. Ám áldásos és kitartó munkájuknak köszönhetően, csodálatos tóvá, kirándulóhellyé varázsolták, teli szebbnél szebb élőlényekkel. A tó tele volt halakkal, színes madarakkal, a nyári lúdtól kezdve, a bütykös hattyún keresztül a dankasirályig, volt ott minden, meg persze mi, a partifecskék. Büszkén mondhatom, mi voltunk a sárkányok legjobb és leghűségesebb barátai. 

Amikor a sárkányok készen voltak a nagy művel, három sárkánytojást rábíztak a partifecskék akkori királyára azzal, hogyha nagyon nagy baj lesz, vegyék elő, költsék ki, és ők tudni fogják mi a teendő. Aztán mikor elvégezték a feladatot, elmentek más területre, hogy ott is rendet teremtsenek. 

Mindezt hallgatva, nem sokat tétováztak, a királyok egyöntetű véleménye az volt, hogy elérkezett az idő, és ezzel a Fecskék-fecskéje is egyetértett. 

Másnap, alig pirkadt, a királyok elmentek a part legrejtettebb zugába, és kinyitották a különleges, nagyon hideg lyukat. Bármennyire furcsa, az odú és a tojások pillanatok alatt felmelegedtek. Óvatosan kivették a három tojást, ami alig volt nagyobb egy fecsketojásnál, és elvitték Főbe fecskeanyóhoz, aki épp tegnap tojt négy tojást.  A Fecskék-fecskéje tudta, hogy a lehető legjobb helyre hozta és a legmegbízhatóbb asszonyságra bízták a hármat tojást. 

Főbe szeretettel melengette, simogatta a hét tojást. Az első fióka 14, a második 15, a harmadik 16, a negyedik 17, az ötödik 18, a hatodik 19. és végül a hetedik a 20. napon kikelt. Az utóbbi három a három kissárkány volt. A 18. tojásból kipattanó kislény, egyből odabújt Főbe anyóhoz, ezért őt elevezte Szeretetnek. A 19. napon órák hosszat kopogtatott belülről a kissárkány, órák óta küszködött, mire ki tudta dugni kis fejecskéjét, majd levegő után kapkodott, mire végre lerázta magáról a tojásdarabokat és elnevette magát, őt Kitartásnak nevezte el. A 20. napon kibújt egy icinke-picinke sárkány, de nem látott. Vakon született. Hiába kínálták a legfinomabb kukaccal, hernyóval, mivel nem látta, nem akarta megenni. Már majdnem éhen halt, amikor a legkisebb fecsketestvér, az esti csemegéjét, egy jókora lisztkukacot, a kissárkány szájába tett, amit az mohón bekapott, és ettől még a szeme világát is visszanyerte. Főbe anyó örömmel magához szorította mindkettőt és azt mondta: Téged kincsem, kissárkányom – mert vakon megbíztál kistestvéredben –  Bizalomnak foglak hívni. 

Szeretet, Kitartás és Bizalom ekkor még alig voltak nagyobbak, mit fecsketestvéreik. A 30. napon már mindegyik kirepült a fészekből, de ekkor már a kissárkányok kétszer akkorák voltak, és napról, napra szemlátomást növekedtek. A 101. napon elérték az igazi nagyságukat. Megköszönték Főbe anyónak a szeretetet és a gondoskodást, elköszöntek tőle és testvéreiktől és elmentek a Fecskék-fecskéjéhez. A fecske király azt javasolta, hogy hívják össze az összes állatkirályt, és beszéljék meg, mi legyen ezután. 

Másnap, alig pitymallott, már a tisztáson gyülekeztek az állatok és persze ott volt a három hatalmas, fiatal sárkány is.

- Hát elérkezett ez a várva-várt pillanat – kezdte mondandóját a Fecskék-fecskéje – amikor egy közös ügyért ismét összefogtak az állatok. Szeretettel köszöntök mindenkit, de elsősorban III. Nándit, aki ezt a mozgalmat elindította, és egyben át is adnám neki a szót. 

- Én is köszöntök mindenkit – vette át a szót a nádirigók királya – de legfőbbként a három sárkányt, akitől a megoldást reméljük. Mert miről is van szó? Drága tavunk, otthonunk vízminőségének megőrzéséről, vagyis inkább javításáról. Ezt tudjuk. Csak azt nem tudjuk, hogy ki csinálja és hogyan! Ezért kerestünk meg benneteket kedves sárkányok. Segítsetek nekünk, mint ahogy őseitek is tették egykoron!

- Rajtunk nem fog múlni – emelkedett szólásra Bizalom – ránk számíthattok. Tudjuk mi a feladatunk. Ahhoz, hogy Velence a régi pompájában tündököljön, a vízminőség javítását, a vízforrásokmegóvását, az ökoszisztéma helyreállítását kell megoldanunk.

- Mi az a öko, öko- micsoda? – kiáltott be Lúd anyó.

- Az ökoszisztéma? – kérdezett vissza Bizalom.

- Az! Az! – kiabáltak páran. 

- Mi nem akarunk semmi különöst, csak boldogan, egészségesen élni – csiripelte Csipike.  

- Nos, épp ehhez kell az a bizonyos „ökoszisztéma” helyreállítása – szólt közbe Kitartás. Ez komoly és nehéz feladat, de ha összefogunk és kitartunk, megoldható. 

- És ki fogja ezeket csinálni? – kérdezte Kopi, a harkály. 

- Hát mi! – válaszolt határozottan Szeretet – Mi! Te, meg te, meg te – mutatott jobbra-balra – minden itt, és a közelben élő állat. Persze, kellenek hozzá az emberek, sőt a gyerekek is.

- Gyerekek?! – vakkantott be egy kutya – Ugyan mit tudnak a gyerekek csinálni!? 

- Nagyon sokat! Már most is! És ne felejtsétek el, hogy belőlük lesznek a következő nemzedék polgármesterei, tanárai, óvónénijei, kertészei, vadászai, ornitológusai, …

- Mi az a orr mitológus? – kiáltott be valaki.

- Száj mitológus is van? – heherésztek a fiatal varjak. 

- Nem   orr mitológus, hanem ornitológus. Ő az a szakember, aki madarakkal foglalkozik. 

- Ne komolytalankodjatok! – szólt szigorúan III. Nándi – Hallgassuk meg új barátainkat, mi a javaslatuk! 

- Fő cél visszaállítani a tó és környékének eredeti állapotát – vette magához a szót Bizalom –  ehhez elsőként szükség van alapos vizsgálatokra és elemzésekre a tó jelenlegi helyzetéről. Meg kell állapítani mi az oka a vízmennyiség csökkenésének, a halpusztulásnak és a madarak elvándorlásának. Ha mindezt tudjuk, jöhet a stratégia kidolgozása, vagyis kinek mit kell csinálnia, kinek mi lesz a feladata. Nagyon fontos mindenki tájékoztatása arról, mi a helyzet és hogy ki hogyan tudja kivenni a részét a tennivalókból. Pl. a víztakarékosság mindenkire vonatkozik, kicsire nagyra, öregre, fiatalra. Mindenkinek részt kell venni az őshonos növények újra telepítésében. Ez nagyon fontos, mert ez majd segíti az őshonos élőlények, állatok visszatérését. A végére hagytam, pedig az is nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg az erdők frissítéséről, hisz ők adják a tiszta levegőt és sok állat otthonát.

- Kedves testvérem, Bizalom, arról beszélt, hogy először vizsgálatra, majd stratégiára van szükség – folytatta a beszédet Kitartás.  Nos, mi ezt már megtettük. Most rajtatok a sor. Az a kérdés, akartok-e, tudtok-e éjt nappallá téve, keményen dolgozni a Velencei-tóért?

- Igen! Igen! Persze! Naná! – kiabálták az állatok.

Az állatok még hosszasan beszélgettek, tervezgettek, vitatkoztak, és megállapodtak abban, hogy másnap korareggel nekiállnak a munkának. 

Honnan, honnan nem, másnap még 101 sárkány jelent meg, és várt a feladatra. Nekiálltak a tó kikotrásának, a kispatakok medrének mélyítésének. A madarak magokat, magoncokat és kis palántákát hoztak, amit a kacsák és ludak nyomban a földbe tettek. A békák halikrákat hoztak más tavakból. A vízben élő állatok szedték össze a tóban lévő rengeteg szemetet, amit a partra vittek, onnan pedig a gyíkok, teknősök, kacsák, libák és denevérek elszállították egy gyűjtőhelyre.

Az állatok nagy mozgására kimerészkedtek az emberek, először csak nézegettek, majd egyre többen beálltak a munkába, ki kapával ki ásóval, ki csak a csupasz kezével. A falu tanárbácsija, javasolta, hogy vonják be a munkába Fukarházi Dolárdodót is, hisz neki pénze is van, járművei és gépei vannak. Ám ő segítség helyett, a hét jól megtermet dobermannját küldte az iskolásokra. De láss csodát, a hét kutya ugyan a küldöttség felé futott, de ott megtorpantak, megfordultak, és gazdájukra kezdtek vicsorogni. Majd együtt – kutyák, gyerekek, szülők, tanárok – indultak Dodó felé. Dodó, nem akart hinni a szemének. Először csak rémülten bámult, majd futásnak eredt, nyomában a kutyákkal. Futott, futott, ahogy csak a lába bírta. Futott, futott, ki tudja meddig és hova futhatott. 

Eltelt pár hét és a környékre rá sem lehetett ismerni. Az állatok és a környék lakói kitisztították a tó és a környező kis patakok medrét, feltörték és elvitték a betont, palántákat, magoncokat ültettek, fákat telepítettek, ikrákat és halakat vittek a tóba. A tó körül minden zöld volt és virágos. 

Már majdnem készen voltak, amikor egyik nap reggelén, amikor a tömeg kint dolgozott a tó környékén, hatalmas robajra, kiabálásra lettek figyelmesek. Pár másodperc múlva, látják ám, emberek jajveszékelve, eszeveszett iramban  rohannak, mögöttük pedig egy hatalmas buldózer, de akkora, hogy te azt el sem tudod képzeli. Dodó ült rajta és röhögve azt kiabálta: „Velem akartok kitolni? Engem akartok legyőzni? Ostobák! Én vagyok a környék császára! Én vagyok a minden! Itt az történik, amit én akarok!” 

A gép amerre ment, pusztított mindent: virágot, bokrot, fát, padot. Ekkor előlépet III. Nándi, csípőre tette kezeit – akarom mondani szárnyait – és határozottan a buldózer elé lépett. A távolság fogyott és fogyott, de Nándi nem tágított. Ekkor mellé állt Csipike, aki még akkora sem volt, mint Nándi. Aztán Kopi, majd a Fecskék-fecskéje, meg sorban a többi állat, végül az emberek is. Már csak 1-2 mm volt köztük, amikor a gép hirtelen megállt. Dodó köhécselt, fulladozott, öklendezett és jajveszékelt. Az történt, hogy egy darázs vette a bátorságot és beszállt Dodó szájába, közben kiabált: Gyertek barátaim! Gyertek testvéreim! No, azoknak sem kellett kétszer mondani. Jöttek azok egyre-másra, de nem csak a darazsak, hanem a méhecskék a szúnyogok, de még a poloskák is. Aztán csípték a vén gazembert, ahol tudták. Fukarházi Dolárdodó sosem volt sovány ember, sőt, mondhatni kifejezetten kövér volt, de ahogy a sok csípés után kinézett, na az volt ám az igazi! Mint egy nagy golyó! Repedezett a ruhája itt is, ott is, a gombok meg sorban pattogtak le róla. Ordított rendesen, és azt se tudta, hogy hol vakaródzón. Leszállt, vagyis inkább legurult a buldózerről, és a földön hempergőzött. Az egyik sárkány – széles mosollyal a száján – odament, és felajánlotta a segítségét.

-Akarjátok – fordult a tömeg felé – hogy elvigyem ezt a kisgömböcöt melegebb éghajlatra? 

Választ nem várva, felkapta a kravátlijánál fogva, és már repült is vele, tudj’ Isten hova. Egy biztos: Dodót azóta nem látta senki, de nem is hiányzott senkinek.

A rombolást az állatok és az emberek gyorsan helyrehozták, és még napokig szépítgették a környéket. Bizton állíthatom, soha ennél pompásabb még soha nem volt.

Egy kis rigó, aki alig 20 cm, vette a bátorságot és harcba szállt a nagy emberrel, a pusztuló természettel, a könyörtelen kapzsisággal, és barátokra, társakra lelt egy szép tó megmentésére. És sikerült neki! Tudod miért? Nem azért, mert óriási sárkány barátai voltak, hanem mert egyként tudtak gondolkodni, és egy nemes ügyért, a jövőért tudtak önzetlenül küzdeni.

Szeretet, Kitartás és Bizalom  mikor már majdnem befejezték a munkákat, egyik hajnalban, a 101 sárkánnyal együtt eltűntek. Helyükön csak három tojás maradt (alig nagyobb, mint a partifecskéé), azzal az üzenettel, hogy „Vigyázzatok az értékeitekre! SWG.”