Kis szobrocska

Morzsák anya meséiből címmel leírtam egy csomó történetet, és abból hármat beküldtem egy irodalmi pályázatra. Szerencsém volt. A zsűri értékelése szerint, harmadik lettem. Ebből most egyet (Kis szobrocska) közreadok. (Illusztráció: Horváth Hermina)

Egy kis, ütött-kopott ezüst szobrocskát tartok a kezemben. Nem nagyobb 2cm-nél. Nagy és féltett kincs volt ez a családban és ez most már az enyém. Anya szerint ez többször megmentette az életét. A Papától kapta, amikor Magyarországra jöttek és elbúcsúztak egymástól.

Nagyapa azt mondta neki: Vigyázz  rá, Ő is vigyázni fog Rád!

Azt hiszem – de anya biztos volt benne – hogy neki köszönheti az életét.

Sokszor elmesélte azt a bizonyos, félelmetes, szörnyű éjszakát …

 

Hideg, téli éjszaka volt, a szobában már régen leoltották a villanyokat. Sötétség ült mindenütt, csak az ablakon beszűrődő kis fények vetítettek a falra furcsa árnyakat. Sokáig néztem őket és örültem nekik. Némelyikben virágzó nyári fákat láttam vagy fürdőző, vidám gyerekeket véltem felfedezni. Az egyik árnyacska egy táncoló tündérre hasonlított, de legjobban a nagy csoki torta formájú tetszett.    Körülöttem már minden lány aludt a teremben, volt, aki mosolygott álmában vagy a paplan szélét ölelte magához szorosan. Biztosan valami szépet álmodtak, s elszakadtak a félelmetes valóságtól. Csak én voltam ébren egyedül. Hiába próbálkoztam, nem szállt álom a szememre. Nem hagyott aludni a félelem és az éhség. Már egy hete nem ettem mást, csak egy kevés főtt tésztát és az is elképzelhető volt, hogy holnap még az sem lesz.

Már majdnem négy évet töltöttem akkor a zárdába, de ilyen szörnyű időszak még nem volt.

Így gondolkoztam, amikor zajra lettem figyelmes. Pontosan tudtam, hogy minek a hangja ez, hisz már sokat hallottam. A zárda nagy vaskapuját nyitották és az nyikorgott ilyen kellemetlen hangon. De vajon ki jöhet ilyen késő órában?

Nagyon féltem, tudtam, hogy valami szörnyű dolog fog történni.

Némán figyeltem. Éreztem, hogy az eddig békésen szunyókáló társaim is felébredtek, de ők sem mozdultak. Hallottam a csizmák kopogást, egyre erősebben, egyre közelebbről. Nyugtatgattam magamat. A nővérek azt mondták ide férfiember nem teheti be a lábát. A hálóba nem jöhetnek a katonák. De a zaj erősödött és hallottam a Főnökanya kétségbeesett, könyörgő hangját.

-Uraim, ide nem mehetnek, itt a növendékek hálószobái vannak. Itt csupa jó katolikus család lányai alszanak. Uraim! Kérem! Könyörgök! Uraim …!

Majd egy sikoly – azt hiszem ellökték – és kicsapódott az ajtó. Betódult kb. tíz egyenruhás férfi, puskával a kezükben, háromnál zseblámpa is volt. Oringa nővér térdre esett előttük, összekulcsolt kezét a magasba emelte és síró hangon mondta: a Szűzanyára kérem, ne tovább! Az egyik lámpás katona félrelökte és odalépett az első ágyhoz. Ugyanezt tette a másik kettő is. Valamennyien csukott szemmel, remegve fohászkodtunk, imádkoztunk magunkban. De két társamon ez nem segített. Hiába a könyörgés, a sírás, két barátnőmet kiráncigáltak az ágyból és kilökdösték a folyosóra.

Én az utolsó, a 18. ágyon, markomban a kis szobrocskával, remegve vártam, hogy beteljesedjen a sorsom. Életemben nem féltem ennyire. A harmadik katona az arcomba világított, könnyes szemmel ránéztem. Nem tűnt szörnyetegnek, ezért óvatosan kihúztam a kezemet a dunyha alól, és felé nyújtottam a markomat, neki akartam adni az én féltve őrzött Szűz Máriámat. Valami különös tekintettel rám nézett, visszacsukta az ujjaimat és mintha kacsintott volna.

-Na mi van? Hallatszott hátulról egy türelmetlen, durva férfihang.

-Semmi - válaszolta ez - mehetünk.

Nekem akkor szerencsém volt, nem úgy, mint két társamnak. Hogy hova vitték őket és mi lett a sorsuk, sosem tudtam meg.

 

Cimkék: