Tízévesen

Két fiú. Két tízéves. Mindegyik szeret néha rosszalkodni, hangoskodni, rohangálni. Mindegyik szereti, és nagyon jól tudja a matekot. Szeretik a gyomrukat és kedvencük a krumplistészta, no meg a nokedli bármivel. Imádnak focizni. Valami nagy különbség azért mégis van köztük. Hatvan év! Más volt 1956-ban tízévesnek lenni, és más 2016-ban. Erről szól a következő novella. 

-        Ötször három?

-        Tizenöt.

-        Hétszer nyolc?

-        Ötvenhat.

-        Háromszor nyolc meg négyszer kilenc?

-        Ez nem ér, Papika! Ilyet a tanító néni nem szokott kérdezni.

-        Ne mondd már, hogy két szorzat összeadását nem kell tudnotok!?

-        Persze, hogy tudnunk kell, de csak írásban. Lemásoljuk a tábláról, vagy bent van a munkafüzetben, külön-külön kiszámoljuk a szorzást, és utána adjuk össze.

-        Nem tudjátok fejben kiszámítani?

-        Nem hát! Minek? Ott a számológép, vagy a telefon. Bepötyögöm, és kész, ott az eredmény. Miért, van olyan, aki kapásból tudja?

-        Én például tudom.

-        Aaa! Neked könnyű! Te matematikus vagy!

-        Én annyi idős koromban is tudtam, amennyi most te vagy… amennyi te vagy… amennyi te…

A nagypapának elkomolyodott az arca, amikor ezt kimondta, és elgondolkodott. Ebben a pillanatban nem csak a gyermekkori matek jutott az eszébe. Igen. Tagadhatatlan, hogy az osztályban ő volt a legjobb matekos, de nem ezért emlékszik rá olyan élénken.

Érdekes – jöttek elő a régi emlékek – vagy inkább felejthetetlen, félelmetes idők voltak azok.

Budán, a Széna tér közelében egy ötemeletes házban laktunk. Így volt ez 1956 őszén is, amikor iskola helyett a pincében töltöttem a napjaimat, persze nem csak én, hanem a lakók zöme. Szerencsére ott alig lehetett hallani a lövöldözést, ezért néha teljesen megfeledkeztünk a kinti eseményekről, játszottunk, rohangáltunk, ahogy a felnőttek mondták: „hangoskodtunk, rosszalkodtuk”.

Az anyukák, apukák néha felmentek, valami élelemfélét szereztek, amit itt lent megettünk, de sosem laktunk jól. Anyám igazságosan szétosztotta közöttünk, saját magának csak pár falatot hagyott, mondván, hogy ő nem éhes. Akkor azt gondoltam: De jó neki! Bárcsak egyszer én se volnék éhes!

Szóval lent éldegéltünk, ám egyszer az élelembeszerző brigád, azzal jött vissza, hogy elfogyott az otthoni tartalék, a környező boltok üresek, a ház boltja pedig napok óta zárva van. A boltos a környéken lakik, de hiába keresik, egyszerűen eltűnt. Pedig a boltban – ha nem is túl sok – van még áru. Meg kellene venni. De kitől? Hogyan? Kirabolni mégsem lehet!

Ahogy visszagondolok, úgy vélem, egyszerű, rendes, dolgozó emberek voltak a lakók. Kitalálták, hogy összehívják a lakógyűlést, és megtanácskozzák, hogy mi legyen. Hosszú vitatkozás után úgy döntöttek, hogy feltörik a boltot, és kiárusítják a készletet. A lakóbizottság tettre készen indult volna, de ekkor megszólalt az egyik tag:

-        Az a baj, hogy én nem tudom az árakat.

-        Én se.

-        Én meg csak négy elemit végeztem, azt se túl fényesen… dolgoznom kellett… sokat hiányoztam… beteg voltam… télen a cipő, meg a kabát…

-        Jó, akkor kell még valaki, aki az árakat is tudja, és a számolás sem okoz neki gondot.

-        Ki vállalja?

 

Nem jelentkezett senki. Kis idő után anyám halkan megszólalt:

-        A Géza. A fiam nagyon jól tud számolni. Ráadásul ismeri a bolt minden zegét-zugát, mert a nap nagy részét mindig ott tölti.

Ez tényleg így volt. Tudtam mindennek az árát. Szívesen segítettem Pali bácsinak, mert mindig kaptam utána egy cukorkát vagy egy nyalókát. Ha pedig nem volt munka, akkor a jó meleg kályha mellé kuporodtam, és olvashattam a mesekönyvből, mert az is volt egy-kettő.

-        Hát nem is tudom – vakargatta a fejét az egyik megbízott – egy tíz éves fiú?

-        Nem vállalná esetleg valaki más?

-        Megpróbálod? – fordult felém jelentkező hiányában a bácsi.

-        Hát persze – mondtam boldogan, mert eszembe jutott a nyalóka.

Az asszonyok és férfiak felmentek a bolthoz, és szépen sorba álltak, majd a lakóbizottság tagjai kifeszítették az ajtót. Bementünk. Engem felültettek a pultra – tízéves voltam, de a kortársaimnál lényegesen kisebb –, hogy én is lássak mindent, és hogy engem is lássanak. Aztán beindult a vásárlás. Az egyik bácsi hangosan mondta, mi került a kosárba – pl: 1 kg liszt, 1 kg cukor, 2 doboz gyufa –, én meg mondtam az egységárat, és hogy összesen mennyit kell fizetni. A pénzt pedig szépen, rendesen betették a bolt pénzes kazettájába. Így ment egészen addig, amíg a sor el nem fogyott. A citrompótló árára még a mai napig is jól emlékszem: 2 Ft és 5 fillér volt.

A lakók megbeszélték, hogy a pénzt berakják a fiókba, majd a boltot bezárják. Szereztek egy új, jó lakatot, összehúzták a vasrácsot, összeláncolták és rátették.

Másnap tíz órától ismét kinyitottak, és az előző naphoz hasonlóan fegyelmezetten, simán lezajlott a vásárlás.

Harmadnap reggel viszont jajveszékelésre, kiabálásra ébredtem. Megtudtam, hogy a lakatot éjszaka leverték, a boltot kirabolták, mindent, ami még mozdítható volt, elvittek, természetesen az összegyűjtött pénz is eltűnt, kazettával együtt.

Pár napot még lent töltöttünk. Egyre türelmetlenebb lett …

-        Papika! Ébresztő! – rázta meg a karomat a kis unokám.

-        Nem alszom, csak elgondolkodtam.

-        Elgondolkodtál! Persze. Füllentettél, ugye? Még, hogy kapásból összeadod több szorzás eredményét!

-        Nem. Egyszer tényleg egy bolt kiárusításánál én számoltam ki, hogy ki mennyit fizessen.

-        Miért nem a boltos bácsi?

-        Mert ő nem tudott ott lenni.

-        És te miért nem inkább iskolában voltál? Lógtál?

-        Ugyan, dehogy! Csak… tudod… azok más idők voltak.

-        Mi az, hogy más idők? Ez úgy hangzik, mintha valami titkolni valód lenne.

-        Szó sincs titokról. Ám ha érdekel, szívesen mesélek a régi időkről, a gyermekkoromról, arról, hogy hogy verték belénk a szorzótáblát, vagy hogy 1956 őszén miért nem jártam iskolába két hétig, pedig nem is voltam beteg.

 

B. Rózsás Erzsébet

Cimkék: