emlékek

Tízévesen

Két fiú. Két tízéves. Mindegyik szeret néha rosszalkodni, hangoskodni, rohangálni. Mindegyik szereti, és nagyon jól tudja a matekot. Szeretik a gyomrukat és kedvencük a krumplistészta, no meg a nokedli bármivel. Imádnak focizni. Valami nagy különbség azért mégis van köztük. Hatvan év! Más volt 1956-ban tízévesnek lenni, és más 2016-ban. Erről szól a következő novella. 

Kis szobrocska

Morzsák anya meséiből címmel leírtam egy csomó történetet, és abból hármat beküldtem egy irodalmi pályázatra. Szerencsém volt. A zsűri értékelése szerint, harmadik lettem. Ebből most egyet (Kis szobrocska) közreadok. (Illusztráció: Horváth Hermina)

Első nap az iskolában

Bármennyire idős az ember, az iskolakezdésre mindenki emlékszik. Változik az idő, változik a kor, változnak a feltételek, de egy dolog biztosan nem: az izgatott várakozás. Rajtunk, felnőtteken múlik, hogy beváltjuk a reményeket vagy csalódást okozunk.

Most, hogy kisunokám elsős lett, és évnyitóra készült, rengeteg régi emlék jutott eszembe. Eszembe jutott Gárdonyi Géza Tihanyi Pistája, Móricz Zsigmond Rojtos Bandija ….

Az utolsó játszma

Nálunk a családban mindig nagy divat volt, hogy esténként társasjátékozunk. Ez odáig fejlődött, hogy néha mi magunk találtunk ki új szabályokat, vagy akár létrehoztunk egy-egy új társasjátékot. Ennek a társasjátéknak az ötlete, amiről most fogok írni, nem az én fejemből pattant ki, de én készítettem, sok-sok évvel ezelőtt. Mi, unokatestvérek, nyaranta elég sok időt töltöttünk a Balaton mellett, és ha rossz idő volt és bekényszerültünk a házba, akkor maradt az olvasás, kártyázás, társasjátékozás vagy barkácsolás. 

Fenyőfa

Hideg tél volt. Nagyon hideg. De bennünket egyáltalán nem érdekelt. Még az sem számított, hogy nem mehettünk ki a frissen esett hóba szánkózni. Sőt, ahelyett hogy kint játszottunk volna a többi gyerekkel, nekünk segíteni kellett. A diópucolás, az rémes. 

Édesanyám

Nemsokára itt az anyák napja. Az ünnepre való készülődés sorát H. Kovács Erzsébet „Édesanyám” című, melegséget, szeretetet és hálát sugárzó írásának közreadásával kezdem. (A képen Homonnay Csilla által készített virágtartó, ill. fotó látható.)


Iskolatáska

Ötéves lett a kisunokám! Te jó ég, jövőre már iskolába megy! Mennyi minden kell egy kisiskolának?! Füzetek, könyvek, tolltartó mindenfélével, tornafelszerelés, vonalzó, korongok, festőkészlet … ja, és a legfontosabb:TÁSKA. Erről eszembe jut egy régi-régi, gyermekkori fogadalmam.

Nem a ruha számít

Napok óta a postást lesem. Csomagot várunk. Semmi. Már megint semmi. Pedig már csütörtök van, és vasárnapra már kellene a ruha. Anyu azt mondta, hogy ne izguljak, ha nagypapa azt mondta, hogy már rég elküldte az anyagot, akkor biztosan el is küldte és időben itt lesz. Pedig állítólag valami nagyon szép, fehér ruhának valót küld a papi – amit még meg is kell varrni – és még egy szép fehér cipőcske is van a csomagban. Ezt venném fel vasárnap az elsőáldozáson.

Táncoló Hópihék

Tyű! A francba! De megszúrtam az ujjam! – bekapom az ujjam hirtelen fájdalmamban, de a következő pillanatban – ujjammal a számban – már mosolygok. Eszembe jut, hogyha varrás közben valaki megszúrja magát, azt szokták mondani, hogy biztosan mindenkinek tetszeni fog. Bizony az jó lenne, mert épp jelmezt készítek a kislányomnak. Remélem nagyon szép lesz, és sikere lesz vele. Bár, igazán nem is tudom, mi számít sikernek?

Oldalak

Subscribe to RSS - emlékek